Sondheim szeretete maga a szenvedély - képekben a musicalkoncert
Sondheim darabjait nem lehet valahogy elénekelni. (Fütyörészni márpedig nem könnyű ?) Vagy komolyan megdolgozik velük az ember és akkor lehetőséget adnak arra, hogy kidomborítsák a tehetséget, vagy csupán az marad kérdéses, hogy a bukás elsődlegesen a mű vagy a művész “érdeme”. Szerencsére – vagy még inkább Zolinak köszönhetően - ennek a kérdésnek ezúttal nem volt létjogosultsága. Mint ahogy annak sem, hogy ez e a megfelelő alkalom arra, hogy apa és fia életében először egyazon számban közösen énekeljen.
A szám végén felhangzott vastaps igazolta, hogy nem én voltam az egyetlen, akinek számára a Szép kisasszony az est fénypontja volt. Miller Lajost egyébként már csak azért is érdemes volt meghívni, hogy bizonyossá váljon mindenki számára, nem az Ő alakításán múlott, hogy csúfos kudarcba fulladt a Sondheim darabok hazai színpadra állításának ritkaság számba menő kísérlete mintegy másfél évtizeddel ezelőtt az Erkelben (Nyakfelmetsző – alias Sweeney Todd).
A két Miller duója Sondheimre kevéssé jellemző módon a popularitás határát súrolta. Összehasonlításban talán csak ezért volt kevésbé nyilvánvaló Sáfár Mónika géniusz fellépése a világ legrosszabb fasírtjának kínálgatásával. Az pedig már végképp szubjektív megítélés kérdése, hogy a nyitó számban alkotott e maradandóbbat, vagy a Bohócok, hé! cmű szösszenetben (Kis éji zene). Oroszlán Szonjáról és Nagy Sándorról sem tudok direkt módon semmi rosszat mondani.
Hozták a kötelezőt. Ami jelen esetben nagyon is sok. Hiszen a sondheimi dallamok elénekléséhez már nem elég egy kis muzikalitás. Ráadásul az egyes számokat a sokszor meghökkentő darabbéli környezetből kiemelve igen komoly színészi feladat a „puszta” eléneklésen felül életre is kelteni. Mint mondtam, ebben a tekintetben nem róhattam fel semmit a két említett művésznek sem, de nem tudnék olyan pluszt megemlíteni az előadásukban, amivel pótolhatatlannak érezném őket a szereposztásból.
Újabb maradandó élmény Nem a saját vállam veregetésének gyarló igényével, sokkal inkább az érdekesség kedvéért szeretnék pár sort idézni egy beszámolóból, amely ugyanitt kapott nyilvánosságot 2007 februárjának elején: „Összességében ismételten nem csalódtam a Madách Színház produkciójában és csak remélni tudom, hogy az év tartogat még számunkra hasonló, első pillantásra merésznek és szokatlannak tűnő, de végeredményben maradandó élményt nyújtó előadást. Még rövidebben pedig csak annyi az üzenete: Játszd újra, Laci!”
Biztos vagyok benne, hogy nem ezek a szavak jelentették az alkotók, elsősorban Zádori László számára az egyetlen motiváló tényezőt ahhoz, hogy folytassák a kezdeményezést és egy újabb musical koncertet álmodjanak elénk, ezúttal hat hangra és egyetlen zongorára. Az viszont kétségtelen, hogy a legfőbb párhuzam a két estében az Ő háttérmunkája volt, amely olyan virtuóz és stabil alapot jelentett, amelyre ismét bátran lehetett építkezni.
Remélem, a hagyományok folytatása abban is megnyilvánul, hogy a Művészetek Palotájában sikeresen behangolt darab a Madách Színház Stúdiójában ugyanúgy viszontlátható lesz majd, mint ahogy az a KW Cabaret esetében történt. Már csak azért is, hogy akik most csodálkoztak rá először Sondheim egyedi, már-már groteszk világára, azoknak ne kelljen ismét évtizedeket várniuk, hogy magyar nyelven és magyar színpadon mélyíthessék tovább kapcsolatukat a modern zenés színház méltán ismert (hogy mást ne mondjak, Oscar díjas) alakjával.
- Balázs András -
[2007.12.19.]
Hírek
