Kik voltak a mesterdalnokok?
Az opera keletkezéstörténete 1835 – 1845 – 1861 – 1867: ezek az évszámok útjelzői annak a pályának, amelyet a Mesterdalnokok az első ötlettől a kompozíció befejezéséig megtett. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Wagner harminckét évig dolgozott volna egyetlen derűs alkotásán: a gondolat mintegy huszonöt évig érlelődött, a szöveg és a zene megírása hét évig tartott.
Vegyük sorra az egyes állomásokat. Wagner, a magdeburgi Bethmann-féle színtársulat huszonkétesztendős karmestere 1835 nyarán igazgatója megbízásából új tagok toborzására indult. Több városban negfordult. Az egyikben – történetesen éppen Nürnbergben! – nagy éjszakai verekedésbe keveredett, ami egy műkevelő énekes miatt(!) tört ki. A becsvágyó ifjú színházi karnagy hatásos színpadi tömegjelenetnek látta az ütlegektől, kiáltozástól hangos utcai botrányt, amely felejthetetlenül emlékezetébe vésődött – művének kulcs-élményévé vált.
Tíz évvel később, 1845 nyarán, már drezdai karmesterként, a Tannhäuser bemutatója előtt Marienbadban pihent. Új terveket szőtt: Lohengrinről, a hattyúlovagról szóló munkákat tanulmányozta. Közben azonban Gervinus Német irodalomtörténetében Hans Sachsnak és társainak működése vonta magára figyelmét. Séta közben megelevenedett előtte a mesterdalnokok torzsalkodása, és különös módon hozzákapcsolódott a tíz éve Nürnbergben átélt éjszakai verekedés emléke. Hazatérve nyomban tollat, papírt ragadott, és leírta, amit fejben útközben kialakított. A nürnbergi mesterdalnokok vázlata készen állt.
Arra gondolt, ez a mű a Tannhäuser folytatásaként, a wartburgi dalnokverseny vidám utójátéka lehetne. Vonzotta a szereplők közt felismert szatirikus párhuzam: ott az énekversenyen résztvevő lovagköltők (a minnesängerek színe-java), itt a derék műkedvelő dalárok; s ott a két nemes úr: a bölcs, megértő Wolfram von Eschenbach és a konvenciók ellen lázadó ifjú Tannhäuser – itt pedig hasonló szerepkörben Hans Sachs és Walter von Stolzing…
A kísértés erős lehetett, hogy rögtön hozzáfogjon ehhez az operához. Hiszen azt vallotta: „Mielőtt nekilátnék, hogy egyetlen verssort leírjak, vagy akár egy jelenetet felvázoljak, már mámoros vagyok alkotásom zenei illatától. Minden hang, minden jellegzetes motívum a fejemben van, úgy hogy mikorra a versek elkészülnek és a jelenetek elrendeződnek, számomra tulajdonképpen az opera is készen áll. A részletes kidolgozás inkább csak valamiféle nyugodt és józan utómunka, melyet az igazi alkotás mozzanata már megelőzött.” (Karl Gaillard kritikushoz írt 1844. január 30-i leveléből.)
A vázlatot mégis félretette, és megkomponálta a Lohengrint. Talán megérezte, nem elég tapasztalt még ahhoz, hogy zenéjével Sachsnak és társainak jellemét hitelesen ábrázolni tudja. Valószínűbb azonban, hogy – mivel elragadták az 1849-es drezdai forradalom hullámai, és egyre jobban elmerült a germán mondavilág tengerében --, egyszerűen megfeledkezett kedves ötletéről.
Liszt Ferenc hathatós támogatásával Svájcba szökött a szász királyi rendőrség elől, mert elfogató parancsot, körözést adtak ki ellene.
A következő másfél évtizedről „Menekülő élet” címmel számolhatnánk be. Eleinte politikai ellenfelei elől kellett meghúzódnia Zürichben, utóbb pedig hitelezői elől kellett bujkálnia városról városra. És mégis, ezek a zaklatott esztendők voltak életének legtermékenyebb évei. Először megírta két nagy elméleti munkáját, az „Opera és dráma”, valamint „A jövő műalkotása” című alapvető tanulmányokat. Azután művészi tettre váltotta ezeket. Felvázolta, majd kidolgozta a Nibelung-tetralógiát. Egy egész világ keletkezésének és pusztulásának tragédiája – már maga a gondolat is csodálatraméltó. Megvalósítása pedig, negyedszázadon át tartó, nehéz körülmények közt végzett, megfeszített munkával, nemcsak a zeneművészet, hanem az emberiség történetének is egyedülálló teljesítménye.
[2006.05.15.]
Hírek
