Kik voltak a mesterdalnokok?
Igaz, 1857-ben megszakította a Ring komponálását, és csak tíz évvel később tért vissza hozzá. Ellenállhatatlan erővel tört rá a Trisztán-téma. Ne kutassuk, hogy a megszületni akaró mű csupán művészi beteljesülése-e a Mathilde Wesendonk által felkavart, de az életben elfojtott érzelmi viharnak, vagy éppen hű tükre-e a valóságnak. Annyi bizonyos, hogy őszinte, mély átélés nélkül nem jöhetett volna létre az a mű, amely a zene máig tartó megújulásának alapjává, később ellentétes irányzatok közös kiinduló pontjává lett. A tetralógia totalitásra törekvő tablójához képest beszűkült világ ez. De amennyit veszít két dimenzióban, annyit nyer a harmadikban: Wagner ebben a tragédiában az emberi lélek legmélyebb rétegeit tárta fel.
A komponista az egeket ostromló szenvedély drámája után sem tért vissza a Ringhez. A Trisztán éjszakájából a mesterdalnokok nappali világába menekült. Ez a két mű együtt – egymás ellenpárjai – kétrészes intermezzóként talán szükséges pihenő is volt a tetralógia hosszan elhúzódó munkája közben.
Csak csodálni lehet, hogyan volt képes Wagner közvetlenül egymás után két ennyire ellentétes alkotást létrehozni. Az előbbi időtlen, mitikus alakjait gyötrődőn kígyózó kromatika, lebegő, zárlatokkal nem korlátozható végtelen dallam jellemzi. Az utóbbi két lábbal a földön álló, hús-vér figuráit a biztonságos diatónia, a sok zárt forma ábrázolja hitelesen. Az pedig még ennél is nagyobb csoda, hogy mindezek után képes volt visszatérni tíz éve elhagyott Siegriedjéhez, és be tudta fejezni a tetralógiát.
Maradjunk azonban még a harmadik „útjelző” évszámnál, 1861-nél. Novemberben Wagner Velencéből Bécsbe utazott. Naplójába feljegyezte: „A hosszú út során kelt életre először bennem zeneileg a Mesterdalnokok, melynek költeményét még csupán legkorábbi megfogalmazásában hordtam magamban. Teljes világossággal bontakozott ki bennem a C-dúr nyitány főrésze.”
Bécsben kidolgozta a szöveg részletes vázlatát, és némi előleg reményében rögtön elküldte Franz Schottnak, a mainzi zeneműkiadó cég tulajdonosának, aki már korábban is támogatta őt. A költeményt végül Párizsban fogalmazta meg. A német polgárságot piedesztálra emelő, 16. századi bajor kisvárosban játszódó történet a modern francia világvárosban öltött testet.
Egyre kétségbeejtőbb anyagi helyzete miatt 1862-ben háromszor is felolvasta a Mesterdalnokok teljes szövegét – ott, ahonnan támogatást remélt: Schottéknál, majd Karlsruhéban a badeni nagyherceg előtt és bécsi pártfogói körében. Az időközben elnyert amnesztiának köszönhetően néhány hangverseny vezénylését is elvállalhatta német városokban. Érthető, hogy ilyen körülmények közt a komponálás lassan haladt. Optimizmusa azonban nem hagyta cserben. „Világossá vált előttem – írta egy levelében negyvenkilencedik születésnapján --, hogy ez a munka lesz legtökéletesebb remekművem, és hogy be fogom fejezni.”
A következő évben szentpétervári, moszkvai és pesti, prágai koncertjei hoztak pillanatnyi javulást helyzetében. Mivel azonban képtelen volt takarékoskodni, és különélő feleségét is támogatnia kellett, adósságai újra csak növekedtek. A komponáláshoz nyugalomra – ahhoz viszont pénzre lett volna szüksége. Pénzt azonban, ha keveset is, csak dirigálással tudott keresni. Az pedig idejét, erejét rabolta el – épp a komponálástól. Be kellett látnia, képtelen kijutni a hibás körből. Ismét menekülésre kényszerült hitelezői elől, s az uzsorások a lejárt váltóin kezesként szereplő barátait is ostrom alá vették.
Komponálásra nem is gondolhatott, és 1864 tavaszán odáig jutott elkeseredésében, hogy egy bécsi hívének bevallotta: „Sehol egy hely, ahol befogadnának … Nyolc napja egyáltalán nem alszom … teljesen megőszültem…” És akkor csoda történt.
Egy stuttgarti fogadóban rátalált II. Lajos bajor király kabinettitkára, és nyomban a tizenkilencéves király elé vezette őt. A komponista anyagi gondjai egy csapásra megszűntek: a király, Wagner zenéjének régi rajongója, kifizette adósságait, és megigérte, hogy továbbra is gondoskodni fog róla.
[2006.05.15.]
Hírek
