Nürnberg sokszínű világa a Mesterdalnokokban
Közel négyéves adósságát pótolta a Magyar Állami Operaház, mikor a jelenlegi évad egyik új produkciójaként műsorra tűzte Richard Wagner A nürnbergi mesterdalnokok című, nagyszerű, az operairodalom egyik legegyedülállóbb alkotását.
2002 tavaszán még az Erkel Színházba tervezték a Wagner opera bemutatóját, idén immár az Operaház színpadán kelhetett életre a 16. századi Nürnberg sokszínű világa. A produkció megrendezésére az a
Vidnyánszky Attila kapott lehetőséget, akinek három éve minden szezonban egy új előadást köszönhet az Operaház közönsége. A Jenufa és a Kisvárosi Lady Macbeth című szláv operák után most új vizekre evezhetett állandó díszlet- és jelmeztervezőjével, Alekszandr Belozubbal, a 19. század korszakalkotó zenei géniuszának vígoperáját (nem nevezhető pontosnak a műfaji meghatározás) vihette színre.
A következőkben a második szereposztás premierjéről, s az első szereposztás második előadásáról lesz szó. A két előadást összekötötte Friedemann Kunder személye, aki a világ több operaházában már bizonyított Hans Sachsként. Mellette Berczelly István (Pogner) és Sárkány Kázmér (Beckmesser) személye volt azonos a két előadáson a főbb szólamok közül, egyébként köszönhetően az Operaház művészei sokszínűségének, két merőben különböző előadást láthatott a két estén az operaházi közönség.
Elsőnek az eseményeket rendszerbe foglaló és azoknak keretet adó rendezésről érdemes szólni, azután azon belül értékelni a különböző alakításokat. Vidnyánszkytól és Belozubtól megszokhattuk már a stilizáló és erőteljes szimbolikával átszőtt operai újraálmodásokat. A nyitány után, a függöny felgördültével azonnal meglepő koncepciónak lehettünk tanúi. Nem a templom díszletének erős leegyszerűsítése, kétoszlopnyi padsorokkal felfelé emelkedve a színpad két oldalán, valamint egy karzattal, amely fölött a plakátokról jól ismert színvilágú hatalmas ablak díszelgett jelentett meglepetést, hanem a Walther von Stolzing és Éva között elmaradó édes leskelődés a hívők kórusa alatt. A szerelmespár a színpad előterében minden hívő előtt egymással szemben, mozdulatlanul nézte egymást, s az Éva – Walther – Magdaléna jelenetben is ebben a statikus pozícióban intézte a lovag Pogner lányához az izgatott szavakat. Erőteljes, univerzalitásra törekvő szimbolika rögtön a kezdetkor.
Földbe gyökerezett lábú szerelmespár, még a megpróbáltatások előtt, közöttük a mozgékony Magdalénával. E mozdulatlanságból kilépve azonban egy eseménydús, pezsgő első felvonás következett, Dávid látványos mesterségre tanító kiselőadásával, a mesterek „sztárallűrös bevonulásával a templomba” (mindegyikük többször hajolt meg a közönség felé, miközben az inasok és a leányok virágszirmokat szórtak rájuk”), s a Walther versenydala okozta szemléletesen ábrázolt káosszal. A díszletapparátus legfurcsább benyomását keltő pontja az először Dávid által a színpadra görgetett, majd az inasok által még tömegével behordozott, meg-megtisztogatott, átlátszó műanyag golyók voltak, melyek a mesterdalnokok ülésén azok ülőhelyeinek funkcióját töltötték be. A finálé dalnokversenyén ugyanezek voltak az ülőalkalmatosságaik, szimbolikus jelentőségük nehezen megfejthető, nagy valószínűséggel mértani formájuk alapján az egész előadás univerzális síkra emelésében található szerepük, talán egy kisebb univerzum, a nürnbergi művészeti élet sarokköveit alkotó bolygókként, melyet majd Walther újításai törnek meg.
[2006.06.07.]
Hírek
