Sokat változott, de még mindig teltházas A víg özvegy

Ismét nagy sikerrel fut a Budapesti Operettszínház színpadán A víg özvegy című Lehár mű. Az alkotógárda új köntösbe öltöztette, modernebbé tette a ma is aktuális témájú darabot.

A történet középpontjában a világtörténelem el nem hagyható, mindig aktuális témája áll: a szerelem. A darab főcselekménye egy szerelmespár köré épül. Glavari Hanna és Danilovics Danilo, akik valaha szerették egymást, viszont érdekeik miatt eltávolodtak egymás mellől. De a sors keze évek múltán ismét egymáshoz sodorja őket, bár mindketten titkolják el nem múlt érzéseiket. Mindeközben találkozunk a férjét épphogy megcsalni készülő feleséggel, Valencienne-vel, aki az egyetlen pár nélküli férfi ostroma alatt áll Camille de Rosillon személyében. A férj ki lehetne más, mit Pontevedro nagykövete, Báró Zéta Mirkó. A helyzetet tovább bonyolítja egy titokzatos hölgy megjelenése, kit gyengéd szálak fűztek a régmúltban az államférfihoz. A férjeiket felszarvazó hölgyekkel; Olga Kromov és Sylvianne Bogdanovics.

Mondani sem kell, hogy az asszonykák nem kisebb halat próbálnak kifogni, mint a francia Raoul Saint Brioche és a spanyol Cascade vicomte nagykövetet. A szerelmi szálak mellett élesen belelátunk Pontevedro politikai, de leginkább gazdasági helyzetébe is, amit több-kevesebb sikerrel próbálnak megmenteni a biztos bukástól. S hogy ki bogozza ki a végére kellőképpen összekuszálódott szálakat, az maradjon meglepetés.

Pár héttel a bemutató után beszélgettünk Béres Attilával, a darab rendezőjével:

- A darab új köntösbe öltözött, frissült, maivá vált, miért tartod ezt fontosnak?
- Kerényi Miklós Gáborral azt gondoljuk, hogy az operett semmiképpen sem egy halott műfaj, nem egy panoptikum. A század elején bemutatott operetteknél a nézőtéren ülő emberek teljesen tisztán be tudták azonosítani, hogy ki kicsoda, hiszen ugyanolyan öltözetű emberek voltak a közönség soraiban, mint a színpadon. Ha a műfajnak a tartalmi és a formai világát így tartjuk meg a 21. században, akkor ez egy halott műfaj. Akkor pusztán az operett szép zene, kiállítási tárgyakkal. Ezek a történetek, zenék, darabok a maguk komplexitásában könnyebben eljutnak fiatalabb szemekhez és fülekhez, ha az életritmusuknak megfelelő előadás születik.

- Zeneileg is változott a darab?
- A számok dinamikában, tempóban, színességükben dúsabbak, fiatalosabbak lettek, ez Maklári László zenei vezetőnek köszönhető. Valencienne és Rosillon kettőse átkerült a második felvonásba St. Brioche-Olga-Cascada-Sylviane négyeseként, mert az alkotó stáb úgy gondolta, hogy kettejük kapcsolata bonyolultabb ennél a könnyed dalnál. A Bamba gyászvitézt, ami eredetileg Hanna és Danilo duettje volt az első felvonás végén, átkerült a harmadik részbe a meglepetés sztár és Báró Zéta Mirkó kettőseként. Ehhez kapcsolódik egy érdekes koreográfia is, amit Bodor Johanna készített. A víg özvegy zenedramaturgiailag tökéletes darab, a dalok operai igénnyel vannak benne összeszerkesztve.

- Másik nagy változás a második felvonás színhelye. Hogyan került egy yachtra a cselekmény?
- A mai társadalomban ha azt mondom, hogy valaki gazdag, akkor mire asszociálunk? Ha azt mondom, van egy kertes háza Budán, az sok embernek van. Ha azt, hogy van egy porschéja, az is van soknak. De egy óriási hajó csak keveseknek adatik meg.

- Tudjuk Rólad, hogy több sikeres darabot is rendeztél már az Operettszínház nagy- ill. kisszínpadán (Menyasszonytánc, Párizsi élet, Lili bárónő). Érzel különbséget a tér adta lehetőségek között?
- A rendezés helytől és emberszámtól függetlenül egy teljesen kiszolgáltatott dolog. Kívülről úgy tűnik, hogy az ember nagy magabiztosan két bárddal a kezében futkorászik egy teremben, de ahogy Havarci László tanárom mondta anno: „mérhetetlenül magányos szakma”. A nagy színpadon két úrnak kell megfelelni. Ez úgy van, de közben meg nem úgy van, mint egy prózai műben. Nem szabad elfelejteni, hogy az operett  felnőtt mese, felhőtlen szórakozás. Ha még gondolat is szorul mögé az jó, és nyilván magamnak is meg kell felelnem. Olyat nem csinálhatok, ami az én gondolkodásomnak, ízlésvilágomnak nem tesz eleget.

- Hogy érzed, megfeleltél a saját magadnak állított követelménynek?
- Ha magam nézném az előadást, nem tudom, mi lenne a véleményem (nevet). Ezen az előadáson dolgoztam életemben a legtöbbet, a legnehezebb darab, amit valaha csináltam. Szünetben a nézők közt járkálva hallgattam a közönség reakcióit. Azt érzem, hogy jól szórakoznak.

- Rendezés közben, a próbafolyamat során változik a darab?
- Persze, nagyon sokat. A színészek hozzáteszik az énüket, a tapasztalatukat, a személyiségüket. Belőlük és az én gondolatomból születik egy ember. Bizonyos játékszabályokon belül abszolút szabadkezük van, ha megvannak jól a pillérek, azok között ők úgy mennek, ahogy akarnak. Többek közt ezért is különbözik a két szereposztás előadása. Dániel Gábor egy elhagyatottabb figura, míg Vadász Dániel egy macsósabb alkat. Kalocsai Zsuzsa végzetesebb, Sáfár Mónika játékosabb. Haumann Péter groteszken, Mikó István pedig önmarcangolóan kétségbeesett. Persze a zene erősen megkötő vezérfonal, meghatároz dolgokat.

- Mire készülsz mostanában?
- Február elején volt bemutatóm Székesfehérváron, Füst Milán: A lázadó című darabja, majd a Nemzeti Színházban áprilisban kerül bemutatásra Rejtő Jenő: Vesztegzár a Grand hotelban című regénye alapján készülő jazz musical, ami egy fantasztikusan szerkesztett krimi vígjáték. Beszélgetésünk zárásaként nagy örömmel szeretnénk beszámolni arról, hogy a Szentpétervári Lili bárónő előadást beválogatták a legnagyobb orosz összművészeti fesztivál díjazottjai közé négy kategóriában is.

J.Zsuzska & Audrey

[2008.03.17.]