Ez történt még a Balatone Fesztiválon - képekkel

Az utolsó teljes nap, aztán vége. Sajnos. És igen, megkaptuk a jó időt, úgyhogy délelőtt egyértelműen a strandot célozta meg mindenki. Ám nem csak a napozás miatt volt érdemes kijönni a partra, hiszen itt, és ezen a napon zajlott a nálunk különlegességnek számító waterjump verseny is, harminc méter magasságból- híres, már sokat bizonyított „nagyöregek” és fiatal sí- és snowboard reménységek részvételével. A legfiatalabb induló aznap töltötte be a tizenötöt.

Persze kivétel akadt. A bringások inkább egész nap gyakoroltak a dirt-pályán: sokfokos fordulatok, „superman”, szaltó, és persze hatalmas ugrások, nullábak, és esések… ők az esti- fél hetes megmérettetésre készülődtek. A rekord náluk dőlt meg. A legfiatalabb versenyző alig múlt el tíz éves.

Mi meg verseny után - közben, -mivel szerencsére program és látnivaló tömérdek akadt-, továbbindultunk az este nyitókoncertjeire. Fish!, a magyar skakirály PASO, Barabás Lőrinc Eklektrik, Jamie Winchester, és egy RHCP tribute, majd Alvin és az ő bizonyos mókusai vették birtokba a nagyszínpadot. Elvárt koncertprogram, várható és persze elvárt siker: pörgős punkrock „anyázzuk a világot”- pont, ahogyan szeretjük. Közjátékként, pedig egy kis rockosított balatoni nosztalgia: Groovhouse- ’Hajnal’, Alvin-módra. Tehát, „Ébredj fel!”…

A reggel papírra vetett „programunk” viszont siettet tovább, szóval innen el, és gyorsan át a hátsó kicsit kisebb, de mégis nagyszínpadhoz, ahol,- mire odaértünk,- már javában nyomta a Road zenekar a rock n’ road-ot… Óriási buli volt. Több nótát játszottak az idén márciusban megjelent Aranylemezükről, de előkerültek olyan régebbi kedvencek is, mint a ’Ne mondd’, vagy a rockerek egyik kedvenc szerelmesdala, a ’Nem kell más’. A szép számban összegyűlt közönség pedig teli torokból énekelt a ma már a magyar élvonalat döngető, egyébként egy Gyöngyös melletti kis faluból származó bandával.

Az ezerarcú Quimby

Majd váltás, Road-ékat a szintén fiatal, és szintén magyar The Idoru követte, közben vacsi, és besötétedett. A Depi egy kis késéssel, úgy tíz után érkezett. A már odagyűlt, és a kerítésen lógó rajongók kedvét azonban semmi sem vehette el. Míg Halász Feriék késtek, ők már elkezdték a Depresszió slágereit énekelni. Végül minden ellenére, nagyon jó hangulatú buli kerekedett belőle. A pogo a megszokott volt, viszont egy szám erejéig az egész „nézőtér” harctérré alakult.

Feri kettéválasztotta a tömeget, feladatunk a szám pogo-részénél való minél nagyobb összerohanás volt… Fájó hátak, és végtagok, de most már tudom, milyen lehetett egy csata. Hallottuk az egyetlen feldolgozást, a ’Közeli helyeket’ és két új nótát a decemberre ígért új korongról, ami már egy „megújult Depresszió lesz”, ahogy az énekes fogalmazott. Visszataps, még két szám, majd a Néhával ez a koncert is véget ért.

Amennyire csak lehet -a néhol még mindig tocsogó sárban, - gyors léptekkel át a főszínpadhoz, ahol az ezerarcú Quimby már belekezdett hihetetlen történeteibe, vicceibe. Ez az a zene, amire illik a szó, hogy muzsika. A Quimby igenis nem zenél, hanem muzsikál. Ez így furán hangzik, érzem, de meg kell nézni, hallgatni.

Tömérdek hangszerük van, csörgők, üstdobok, és közte sok más. Van, aki rocknak mondja. Szerintem pedig annál elvontabb. Van benne valami művészi. Olyan színházi, és ez nem is csoda, hiszen tudjuk, hogy a tagoknak van ilyesféle kötődésük is. A műsoruknak vége, visszahívásra nem emlékszem, így is kitöltötték az időt.

Ez után már csak egyetlen koncert maradt zárásként. Hajnali egytől a lassan tíz éves Subscribe csinálta a zúzdát a tóparton. Utána pedig buli kifulladásig, sör, vodka, romantikus és realista lángosok… búcsúzás.

Reggel traktorzajra keltünk. Nem volt jó látni, hogy eltűnt az a kis világ, amiben azért három napig éltünk… hiába sablonos, nem mondhatok mást, mint, hogy jövőre ugyanitt.

Balatone 4. nap képekben

-Rocket Queen-

[2008.07.31.]