Sár és arany: prózában is bizonyít az Operettszínház - képek az Ibusárról

A 2009-es év első két premierje az Operettszínházban igazolja, hogy a teátrum menedzsmentje hű marad az elmúlt években jól bevált koncepcióhoz, miszerint az aktuális világsikerek bemutatása mellett teret adnak (és időt szentelnek) kortárs magyar alkotók nem kevésbé színvonalas darabjainak színpadra állítására.

Az egyensúly megtartásáról ezúttal a Súgó Raktárszínház január 15-i bemutatója gondoskodik. Alig három héttel a Broadway-siker Tavaszébredés mostanában esedékes premierjét megelőzően Parti Nagy Lajos Ibusár című drámáját láthatta az a pár tucat szerencsés néző, aki bebocsátást nyert a Súgó-lyukba.

Polarizálódott közönség

A bemutatón, illetve az azt követő napokban különösen szeretek megnézni egy darabot. Nem (csupán) az elfojtott, ámde időnként bizonyára felszínre törő sznobizmusom okán, hanem azért is, mert ilyenkor kettőzött az élményszerzés lehetősége. Elsődlegesen persze arra vagyok kíváncsi, az alkotók (beleértve a színészeket is) milyen plusz érzetekkel és/vagy gondolatokkal gazdagítják változékony színezettségű életemet. E mellett azonban nagy élvezettel figyelem nézőtársaimat is. Próbálom kiolvasni a szemükből, gesztusaikból, hogy rájuk milyen hatással volt a mű.

Ezúttal két alapcsoportra tudtam osztani a közönséget. Voltak, akik tudták, hogy mire jöttek, azaz többé vagy kevésbé képben voltak azon kérdést illetően, hogy merre keressék Ibusárt a magyar irodalom térképén. A társaság másik része sokkal inkább azt tudta, hogy kit fog látni, mintsem azt, hogy mit. Ők a színlapon szereplő színészek, és operettes/musicales előéletük alapján vásárolták meg a jegyüket. A szünetben ez utóbbi csoportba tartozó nézők arcán döntő többséggel a „vattafuckizdisz” kifejezés körvonalazódott. A többiek a várakozás kellemes feszültségével készültek a második felvonásra, amiről joggal vélhették, hogy még megannyi vidámságot, feszültséget, iróniát és tragédiát vonultat fel a színen.

Reneszánsz

Aligha akad autentikusabb hely Parti Nagy Lajos művének megszólaltatására, mint a Nagymező (pontosítok: Mozsár) utca. Kissé túlzó pátosszal azt is mondhatnám, huszonhét évvel a debreceni ősbemutatót követően, lengyel, német, román, horvát és szlovák színpadokat megjárva, igazi otthonára lelt a darab. Azt nem mondom, hogy itt nyert végső nyughelyet a mű. Eszem ágában sincs temetni. Éppen ellenkezőleg, újjászületésének színhelyéül tekintek az Operettszínházra.

Az Ibusár műfajteremtő, egyben az én olvasatomban műfajtemető darab is. Huszerett. Nem egyszerűen egy hungaricum. Maga a hungaricum. Mint ilyen megismételhetetlen és lemásolhatatlan. Az operett műfajának paródiája. És még mennyivel több... Posztmodern nyelvi játék és groteszk társadalomkritika. Játszották már monodrámaként (pl. alig két éve így mutatták be az Örkény István Színházban), vagy duplázott szereposztással (a főszereplők két énjének teljes elkülönítésével). Béres Attila rendező most azt a változatot választotta, amely a legnagyobb kihívás, egyben lehetőség a szereplők számára, hiszen párhuzamosan (legalább) két személyiséget kell a filmszerűen váltakozó képekben megjeleníteniük.

Iszaptengeren vergődő hattyú

Szerencsére az Operettszínház nem csak az önirónia Cyrano-i erényével mutatkozik felvértezettnek, de olyan művészeket is tagjai között tudhat, akik meg tudnak bírkózni e feladattal. A főszereplő Sárbogárdi Jolán után szabadon („A színház olyan hattyú, barátom, mely iszaptengeren vergődik.”) azt kell mondjam, igazi iszapbirkózás ez. De a színészek, mindenekelőtt Siménfalvy Ágota és Földes Tamás – hogy tovább fokozzam a „képzavarodottságomat” – állják a sarat.

Mi több, fürdenek a szerepben. Ágó azóta szívem csücske, mióta láttam felejthetetlen alakítását a Sweet Charity című musicalban. Persze, azóta is élvezhettem énektudását és csodálhattam precízen kidolgozott figuráit jó néhány kisebb (és főbb) szerepben is, de arra, hogy ismét kiteljesedhessen a színpadon, egészen mostanáig kellett várnom.

Szinte ugyanez mondható el Földes Dzsoniról, aki sokadik aprólékosan felépített arcát mutatja felénk. Lehetett Ő Perc Úr egy Wald Disney meséből, Elisabeth császárné szédült gyilkosa vagy a nagy manipulátor Taaffe gróf, Shakespeare álmok Vackora vagy Lőric barátja, minden szerepében hozzá tudta adni azt a kis pluszt az előadásokhoz, ami önmagában is élvezhetővé tette azokat.

Számomra ők ketten voltak azok, akiktől nem emlékszem rossz alakításra. Akikben a legkisebb szereppel szemben is éreztem azt az alázatot, ami élettel töltötte meg és hitelessé tette minden megjelenésüket. Az Ibusár - amely Darvas Ferenc zenéjével együtt is döntően prózai darab – olyan színteret ad játékuknak, ahol minden feltétel adott ahhoz, hogy megmutathassák, mit tudnak. Mindent. Mindent, ami ahhoz kell, hogy önfeledten kacagjunk – legtöbbször önnön gyarlóságunkon -, hogy aztán két perccel később összerázkódjunk a szívünkbe markoló fájdalomtól, saját szerencsétlenségünket és sokszor életképtelenségünket siratván.

A további szerepekben is hibátlan alakításokat láthatunk. Lehoczky Zsuzsa, Faragó András és Mészáros Árpád Zsolt főleg a komédiázásból (a legjobb értelemben vett ripacskodásból) veszi ki a részét, de azért néhány jelenet nekik is teremt lehetőséget arra, hogy megvillantsák drámai érzéküket és prózai színészi kvalitásaikat. Ugyanakkor megintcsak nyilvánvaló, hogy akik Benvolioként, Rudolfként, vagy Mozartként szerettek bele MÁZs-ba, jobb, ha most más szemüvegen keresztül nézik kedvencüket. Csak azok fognak csalódni az Ibusárban, akik erre képtelenek. Ők vélhetően értetlenül állnak majd Kéringer László fináléja előtt is, aki egy igazán frenetikus zenei geggel teszi fel a koronát az előadásra.

A karigazgató úr latin szöveggel megírt operett egyvelegét maga adja elő (tárgybeli tudásom tökéletlensége okán nem tudom megítélni, hogy milyen mértékben autentikus latint hallunk), méghozzá gregorián stílusban. És tökéletes hangzással. Leírhatatlan. Látni és hallani kell! Ezzel is úgy vagyok, mint az egész előadással. Többször is meg kell néznem ahhoz, hogy minden héjat lefejthessek róla. Abban is biztos vagyok, hogy a bő két órában a nyelvi incselkedések legfeljebb hatvan százaléka ért el első hallásra az agyamig. És lehet, hogy még így is túlbecsültem képességeimet.

Ájlávmáv

Nem mehetek el az egyszerűségében nagyszerű díszletek és a kegyetlenül giccses jelmezek mellett sem. Karácsonyfadíszek a huszárcsákókon? Fábry Sándor sírva fakadna a gyönyörűségtől egy-egy darab láttán. Ilyen például a világítós Madonna (nem mellesleg óra funkcionalitással) a falon... Vagy az újradimenzionált saslik. Hagymával, szalonnával és persze cukormázas almával a kardon. És azok a falfirkák... Alig bírom ki, hogy ne lőjem le az összes poént, amiket ott olvastam. A kedvenc idézeteim a váróterem falán nem kisebb személyiségektől származnak, mint Nietzsche illetve a Teremtő...

Summa summarum...

...mindenkinek a legjobb szívvel ajánlom az előadást. (Az óvatosabbaknak illetve a maximalistáknak azt javaslom, mielőtt jegyet vesznek, olvassák el a dráma szövegkönyvét.) Bízom benne, hogy az Operettszínház közönségének nagyobb része hozzám hasonlóan szívébe zárja és ezzel hosszú időre prolongálja az Ibusárt a Súgóba. Igazi kuriózum, egyben kincs ez a teátrum repertoárjában, szeretném hinni, hogy sikerül hosszasan raktározni.

Kérdés persze, hogy a színház – sok esetben musical világsikereken szocializálódott – közönsége mit szűr le e realista képből magának. Mint ahogy az is érdekes lesz, hogy milyen százalékban vesznek jegyet az Ibusárra olyanok, akik kicsiben vagy nagyban magukra és/vagy környezetükre ismerhetnek az előadáson. És az is rejtély, vajon bennük mennyire lesz meg az önirónia erénye. Remélem, a századik Ibusár előadás ad majd frappáns választ mindezen kérdéseimre.

-Balázs András-
 

[2009.02.04.]