Artic Monkeys: Whatever People Say I Am, That's What I'm Not

A pop története a nagy nyúlások története.

Retróhullám van ez tagadhatatlan. Minden korszaknak megvolt a saját múltbakacsintó – visszaidézgetős, „bezzeg akkor nagy dolgok születtek” típusú attitűdje. A 40-es 50-es évek korosztályának a „boldog 20 évek” jutottak, a 70-es, 80-as évek a nagyvárosi rock ’n’ roll sosem volt rózsaszín limuzinos pomádés világát álmodták vissza. Nekünk a 70-es 80-as évek jutottak. Nem jártunk rosszul. Punk, poszt punk new wave, dark, pre-britpop, izgalmas gitár és szintetizátor zenék, ez a mi örökségünk. The Jam, The Smith, The Cure, Joy Divison, Sex Pistols, The Clash. Van honnan meríteni. A britek mindig is értettek az újrahasznosításhoz, de ami napjainkban zajlik, az valami egészen elképesztő. Nincs egy eredeti hang sem, de az elhasznált klisékből, unalomig ismert akkordmenetekből, a rég nem létező punkos nekibuzdulásból valahogy mégis egészen új minőség, „új hullám” van születőben. Poszt poszt poszt akármi.

Az utóbbi két évben, talán a kilencvenes évek Oasis – Blur – Pulp vonala óta először, kiváló zenekarok egész sora jelent meg Nagy Britanniában. A mezőny aktuális bemutatkozása a Sheffildből származó Artic Monkeys nevéhez köthető. Az alig 20 éves Alex Turner és csapata először 2004-ben hívta fel magára a közönség és a kritikusok figyelmét. A „I Bet You Look Good On The Dancefloor” című számukat szétjátszotta a Radio 1. Az instant siker egyértelmű bizonyítékaként, az utóbbi évek egyik leginkább hipe-olt brit reménysége a pszichedelikus beatben utazó The Coral, az Artic Monkeyst választotta előzenekarának.

A csapat "Whatever People Say I Am, That's What I'm Not" címre keresztelt anyagán mindent megtalálunk, ami fontos volt a 80 években. A zenekar tagjainak lemezgyűjteményében valószínűleg ott van az összes Clash, különösen a London Calling előtti karcos punkos első két album lehet nagy kedvenc, de a Pistols Never Mind The Bollocks című agyonidézett punk esszenciáját is sokat hallgathatták. A képlet persze nem ennyire egyszerű. A Franz Ferdinand feltűnése óta, amennyiben poszt – punkról, new waveről van szó elkerülhetetlen a hasonlítgatás. A nyugati szaksajtó persze most is klónt kiált! Van is ebben valami, bár ha figyelembe vesszük hogy a popzene története a The Beatles óta a folyamatos nyúlások és újraértelmezések története talán nem leszünk annyira szigorúak. Az áthallások ettől függetlenül nyilvánvalóak.

További kapcsolódási pont, hogy az Artic Monkeys albumát, ugyanaz a független brit cég, a Domino vállalta fel, ami annak idején a Franz befuttatánál is bábáskodott. Hideg zene az Artic Monkeys zeneéje, csakúgy mint a Franz debütje volt. A dalok építkezése, struktúrája szintén jelentős hasonlóságot mutat, az effektek szinte ugyanazok, még az énekhang is stimmel.

De mégis. Van benne valami, valami eredeti. Cool gitárkezelés, vicces basszustémák, sűrű ritmus és témaváltások, jó helyre beépített kiállások, szimpatikus fejek. A szűk negyven percben nincs üresjárat. Kiemelni nincs mit, egységes színvonalú, feszes poszt punkot kapunk.

Már a kezdő „The View From Afternoonnál” érezzük a srácok mindent tudnak a rock ’n’ rollról. A dal power popba oltott punk. Olyan mintha a Pixies és a Pistols jammelne. A táncos, kiabálós hajszás középrésszel megtoldott „I Bet You Look Good On The Dancefloor” alatt szinte látni, ahogy a koncerteken nagy erőkkel pogóznak a csávók, a discós lüktetésű „Fake Tales Os San Franciso”, vagy a kezdésében némiképp a The Beatles egykori nagy sikerét az  „I’m Happy Just To Dance With You”-t idéző később bedurvuló „Dancing Shoes” mind kislemezért kiállt.

Az első pihenő a „Riot Van”, az addiktológusok állatorvosi lovaként is aposztrófálható Pete Doherty Libertiens nevű egykori csapatának értékelhetőbb felvételeit idézi, a maga odakent, finoman effektezett gitárhangjaival. A líraibb vonalba sorolható még a James, modos hangulatokat hozó „Mardy Bum”.  Érdekes, a szám akkordmenete, ritmikája valahogy a Kispál új albumának „Van amikor nem” című felvételét idézi. Kollektív tudatalatti ugye…

A zajos gerjedő gitárhangokkal operáló „Perhaps Vampires Is A Bit Strong But...” egyszerre juttatja eszünkbe a Nirvanat, a Franc Ferdinandot és a Queens Of The Stone Agest. A lendület az album utolsó harmadában sem törik meg, a „When The Sun Goes Down”, a „From The Ritz To The Rubble”, és az „A Certain Romance” mind feszes ihletett, a sokat emlegetett poszt punk – new wave vonalon egyensúlyozó darabok. A brit sajtó máris az év zenekarának kiáltotta ki az Artic Monkeyst, ez talán némi túlzás, annyi azonban már most bizonyos, a „Whatever People Say…” figyelemre méltó vállalkozás, a remekműveket pedig nem szokás azonnal felismerni. Az album nálunk január 23.-án kerül a boltokba.

Radics Gábor

[2006.01.10.]