Hippik a Dóm árnyékában - volt mit szeretni a Hair szegedi előadásában

El kell ismerjem, elfogult vagyok a Szegedi Szabadtéri Játékokkal szemben. Évek hosszú sora óta a kevés biztos pont egyike az életemben. Évről évre magában hordozza a teljesnek és tökéletesnek ígérkező kikapcsolódás élményét.

A rendkívül gazdag programsorozatok mindig tartalmaztak olyan előadásokat, amelyeket utólag értékelve, ha nem is bűn, de hiba lett volna kihagyni. De nem mindig az az est érdemelte ki a feledhetetlen jelzőt, amely előzetesen a legtöbbet ígérte a számomra.

Hattyúdal?

IIdén nem volt esélyem összehasonlító elemzéseket végezni, számomra csak egyetlen partiban osztottak lapot. Méghozzá az utolsó leosztásban, augusztus 22-én. Újra egy olyan musical került a Dóm tér monumentális színpadára, ami a kultikus minősítést nem alaptalanul hordozza magán immáron évtizedek óta. A Hair, a Budapesti Operettszínház sztárjaival, a nyár egyik utolsó kellemesen melengető estéjén a mindig varázslatos Tisza-parti városban... Ebben benne volt a royal flush lehetősége is. Már a pre-flop-ban kiderült, hogy nem lesz az. És legkevésbé azért, mert Virágéknál ezúttal nemhogy rántott békát nem sütnek számomra, de a kedvenc fagylaltomat sem főzik ki. Egykor kedvenc cukrászdám hiányát egyrészt előre lehetett tudni, másrészt ezt az űrt minőségi utódok mérsékelték. Ugyanez nem volt elmondható egykor kedvenc musicalem legújabb adaptációjáról.

Eleve félelemmel vegyes várakozás volt bennem a darabbal kapcsolatban. Miért pont a Hair? Nem értettem a választást. A film hibátlan és felülmúlhatatlan. És a nézők jelentős többsége igenis ahhoz fogja hasonlítani a színpadi változatot, jelentősen megnehezítve az újrafogalmazók esélyeit az el- vagy legalábbis befogadásra. Ráadásul a színpadi változatból is mutattak már be kis hazánkban olyat, amely többszáz előadást megért, és óriási sikerrel játszották éveken keresztül. (A Vörösmarty Színház előadásáért például sokáig szinte népvándorlás volt Székesfehérvárra...). Vagy éppen arra gondoltak az érintettek, hogy ez egy elronthatatlan darab? Ezáltal garancia arra, hogy az elmúlt évek során szegeden a musical műfajában magasra tett lécet ezúttal is sikerül megugrani? Nem tudhatom. De alapjában véve kevés dologban tudok vitatkozni mindazokkal, akik ezt a rendezést finoman szólva is nehezen szerethetőként, és öncélúnak aposztrofálták. Magam is úgy voltam vele, mint egyszeri ember a viccel... Értettem én...

Katarzis nélkül

Nagyon gyorsan kiderült, hogy ezen az estén a darab által közvetített egyetemes gondolatok és megkérdőjelezhetetlen emberi értékek újrafogalmazása, vagy a rendezői ötletek nem fogják magukban hordozni a katarzis élményét. Ahogy a sokszor megünnepelt színészek fergeteges alakítása sem, hiszen legtöbbjüket olyan alakba kényszerítették bele, amiben természetüknél fogva idegenül mozogtak, és ab ovo gúzsba kötve esélyük sem volt a kibontakozásra.

Egy-két kivételtől eltekintve momentumaik lehettek csak. Vágó Bettinek nagyon jól állt Jeannie imádnivaló bugyutasága. Sánta László sem tehetett róla, hogy egy Sheilaként beazonosíthatatlan figura mellett Steve-nek csupán a szánalmas, szerencsétlen hülyegyerek oldalát domboríthatta ki, időnként legalább mosolyt csalva a nézők arcára. Ugyanezt elérte Náray Erika is, akinél zseniálisan visszataszítóbban kevesen tudnak pattogatott kukoricát majszolni. Arról megintcsak nem ő tehet, hogy Berger anyjának figurájában ennél lényegesen több potenciál lakozik.

De a film ismeretében ez még egy sor karakterről igazoltan állítható. Azt csak remélni tudom, hogy Kricsár Kamil éneknek nem nevezhető hörgése tudatosan volt kritikán aluli, már-már elviselhetetlen eleme az ötletszegény születésnapi partynak, ezzel is annak szürrealitásba hajló értékhiányos voltát fokozván. „Kis Keró” sem volt rossz Woof-nak, az pedig szinte vitathatatlan, hogy a címadó számot a színpadon lévők közül kevesen tudták volna tánc és ének ilyen együttes színvonalával interpretálni. Már az első, igen hangsúlyos mozdulat is sokaknak gondot okozott volna. Helyből két lábbal a börtönpszichológus asztalára felugrani a legtöbbeknek meghaladta volna a vállalható kockázat mértékét.

Nekem Baranyai Annamária Peggy-je is bejött. Közel volt ugyan ahhoz, hogy túlzottnak érezzem a pillanat átélését részéről, de a hangja olyan telitalálat volt, hogy az határozottan pozitívba billentette a mérleget. És persze Dolhai Attila sem volt rossz. Sőt, jó volt. Hozta a kötelezőt, amit tőle elvárunk. És amit ebben a szerepben hozhat. Önmagához képest különösen jól mozgott és a színpadi aktivitása dacára ritkán küzdött légszomjjal. Bár az igaz, hogy a „nagyon táncos” jelenetekben ritkán tudta hangjával megbizsergetni a hátamon lévő szőrszálakat. Pontosabban ez csak egyetlen alkalommal sikerült. Annál a pontnál, ahol a filmben is mindannyiszor elszorul a szívem és elfátyolosodik a tekintetem. Amikor Berger elindul a végzetes bevetésre Bukowski helyett...

A megmentő(k)

És végül volt egy olyan szereplő is, akinek a jelenléte, játéka és nem utolsó sorban az éneke mindvégig kedves volt a szívemnek. Egyébként is úgy érzem, hogy ezt az előadást – koncepció hiányában, vagy éppen az elhibázott koncepció ellenében - a színészek mentették meg, de ha egyetlen nevet kell megemlítenem, akire 10 év múlva is örömmel fogok emlékezni a szegedi Hair kapcsán, az Szemenyei János.

Ha valamit adott számomra ez az előadás, az egy újabb név, akire öröm lesz rátalálni bármely színház bármely színlapján. Igazság szerint ez az érzés akkor kezdett körvonalazódni számomra, amikor volt alkalmam őt a Sztárcsinálókban Néró szerepében látni. Nagyon örülök, hogy most lényegesen nagyobb publikum számára tudott ismét bizonyítani, engem végképp megnyerve magának.

A zenekar hiába volt jó, ez a fordítás kevésbé tette szerethetővé a klasszikus, giga-mega-slágereket, mint amikor például Valla Attila szövegeivel hallhattam őket . A koreográfiát számomra szerethetővé tette Román Sándor keze nyoma (különösen az alaki gyakorlatra hajazó jelenetben), és az utolsó előadáson már eléggé együtt is voltak a táncosok.

A technikával és a hangosítással szemben sem voltak kifogásolni valóim. Nem állíthatom, hogy ez az óriási nézőtér minden pontján általánosítható volt, de ahol én ültem, ilyen jellegű problémák nem csökkentették az élvezeti értéket. Ugyanakkor a kétségtelenül látványos csillár-jelenetnél és az ötletes ejtőernyős kiképzésnél kicsit több kreatív idea hatására szerettem volna lelkesedni. Igaz ez azzal együtt is, hogy a Hair díszletei számára kétségtelenül lényegesen kevesebb hozzáadott értéket jelentett a háttérben meghúzódó Dóm, mint mondjuk a Rómeó és Júlia, a Rudolf vagy éppen az Elisabeth esetében.

Mindezek után joggal merül fel a kérdés, mire utalhattam a címben? Mit lehetett szeretni ebben a szegedi estében? Persze a város vitán felül álló varázsán és hangulatán felül. Talán azt, hogy a korábbi évek élményeit még szerethetőbbé és értékesebbé tette. Vagy a reményt, hogy ez után a Hair után a Szabadtéri Játékok nyolcvanadik, jubíleumi évének a Dóm térre álmodott, nem kevésbé kultikus darabjai (a tervek szerint: Az ember tragédiája, Carmen, Valahol Európában, A víg özvegy) még nagyobb kontrasztot fognak jelenteni. De mindenek felett Szemenyei János hangját és szerepformálását. Erre érdemes visszatérni. Mint ahogy Szegedre is. Legeslegkésőbb 2011 nyarán.

Felejthetetlen musical csemegék 1. - gyere velünk a fülbemászó dallamok világába

– Balázs András –

[2010.08.28.]