Vágtázó Csodaszarvas már másodszor

Ezen a héten színes és változatos programsorozat várja (várta) a Petőfi csarnokba ellátogató érdeklődőket, ami hétfőn az Izraeli-Magyar kulturális nappal kezdődött. Majd kedden egy különleges programra látogattam ki, hiszen nagyon rövid időn belül immáron másodszor mutathatta be Grandpierre Attila- Vágtázó Csodaszarvas produkcióját, amire most is hatalmas érdeklődés mutatkozott.

 A rendezők alig győzték behordani a kűzdőtérre a pótszékeket is, hogy elférjenek az akkor még a pénztárnál sorban állók.  A tömeg meg egyre csak érkezett a pénztárhoz így végül a széksorok és a kordon közötti rész is teljesen megtelt.  A kezdésre várakozva és közben elnézve az érkezőket bevallom első sorban azokra gondoltam - mint potenciális közönség -, akik Grandpierre Attilát, mint a Vágtázó Halottkémek frontemberét ismerték, és csápoltok a Fekete Lyuk-ban, vagy egyéb, akkor „kultikus” helyeken, koncertjein. Valójában ennél sokkal szélesebb volt a szórás a korosztályok között, hiszen jöttek 50-esek 60-as és még 60+-os életkorúak és ennek épp ellentéteként nagyon fiatal tizenévesek is.  A nagy várakozás és érdeklődés a koncert alatt és végén is igazolta: jó érzéke volt annak, aki eljött, hiszen nem mindennapi program részesei lehettünk.

Ha röviden kellene megfogalmazni mit is hallhatott a publikum, azt mondhatnám, hogy olyan érzés volt, mintha ezer évvel korábban a nagy keleti sztyeppén egy hatalmas tábortűznél ülne az ember, ahol a vándorló törzsek összetalálkozva ismerkedtek egymás kultúrájával, zenéjével és eközben sámánok mormogtak saját nyelvükön misztikus és monoton mondatokat, miközben a dobok, sípok és egyéb hangszerek egyre hangosabban szabályozzák szívünk ütemét.

Különös, szakrális és ősi energiákat csalogat elő, ami néhol félelmetes, néhol önbizalmat ad, de mégis legjellemzőbb tulajdonsága, hogy ismerősként halljuk viszont, hiszen több ezer éves örökölt sejtjeink membránszerűen rezegve emlékeznek ezen ősi ritmusokra. Valami különös egyvelege a keleti népek zenei örökségének, amit Granpierre Attila ismét értelmezhető és szerethető formában hoz vissza a kettőezer hatos esztendő hallgatóságának.

A hatalmas kivetítőn ősi szimbólumok, csillagképek, csillagködök képei, amik szintén erősítik azt a képzetet, hogy a pusztában ülünk, ahol a városok fényszennyezései nem veszik el tőlünk a csillagfényes éjszakák összes misztériumát és az univerzummal való egyesülés élményét. A hangszerek ezer és ezer évvel korábban is hatottak az ember szervezetére a szív működésére, a vérnyomás emelkedésére, szinte ajzószerként. Amit korunk embere tablettákkal és energiaitalokkal helyettesít.

Most este ismét érezhettük ezen magaslatokat és mélységeket és egyes hangok, hangszerek hallatán úgy érezte az ember mintha a saját ínjain játszottak volna, vagy éppen percek alatt libabőrössé vált az ember karja.  Természetesen ezek mind pozitív megtapasztalásokként jelentkeztek! Rávilágít azon ősi érzelmekre, amit korunkban - sajnos - kezdünk feledni és a modernkor eszközeinek hangzásvilága ezt nem tudja előcsalni belőlünk. Vagy tudatosan nem is akarják előcsalogatni? Azt állítjuk szabadok vagyunk, de mégis korlátokkal vesszük körül magunkat mind lelki, mind fizikai értelemben is, és pont az ősi önmegvalósító érzelmeinket nyomjuk el ezzel.

Aki teheti, menjen el a legközelebbi Vágtázó Csodaszarvas előadásra, próbálja önmagát nyitottá tenni és kiengedni a korlátok közé beszorított önnön ősi világ megismerésére irányuló mindenekfeletti vágyát. Valamint próbáljuk meg saját lelkünk, érzelmeink környezetünkre való kivetülését átértékelve pozitív energiákat összegyűjteni és talán a világ dolgait is másként láthatjuk meg. Soha ne feledkezzünk meg a bennünk is hordozott és örökölt ősi energiáktól, hiszen ez bennünk van és továbbadjuk gyermekeinknek attól függetlenül, hogy használjuk azt vagy sem.

-BK-

[2006.03.17.]