Jeszi-tipp 2005. április 22.

Miután nem csak elemzés nem készült hetek óta, hanem tippet is rég nem adtam, viszont több jó zene is felbukkant az elmúlt hetekben, megpróbálok jó néhányat összeszedni ezek közül, természetesen a teljesség igénye nélkül. Továbbra is megpróbálom szem előtt tartani a „tippe”-ek kiválasztásánál, hogy melyek azok a dalok, amelyek nem csak jók, hanem kellően populárisak is (lehetnek), amelyeket érdemes a rádióknak is „bevállalniuk”, még akkor is, ha nem azonnali és kiszámítható közönség-kedvencekről van szó. (De természetesen a tippek messze nem csak a rádiósoknak szólnak.)

Rögtön hadd büszkélkedjek egy kicsit azzal, hogy legutóbbi két tippem, a „Sixteen Tons Of Hardware” és a „Szájber gyerek” is nagyon bejött. Ezt igazolni is tudom, a többi esetében hiába mondom, hogy ez lett volna a tippem, ha megírom, csak nem volt rá időm, nem biztos, hogy mindenki el fogja hinni. Pedig ha kell, megesküszöm, hogy K’maro, Moby, Gwen Stefani aktuális dalára is mondtam többeknek sok-sok héttel ezelőtt, hogy „na, ez ütős lesz”.

Most viszont megpróbálok ismét néhány olyan „nyuszit”, vagy inkább dalt kihúzni a kalapból, amely még sokak számára talán újdonság lesz.

1. Már megjelent a listán, de még csak éppen hogy, viszont garantáltan nagyot fog durranni Rob Thomas bemutatkozó szóló kislemeze, a „Lonely No More”. A Matchbox 20-vel elkészített három többszörös platina lemez (az első, a „Yourself Or Someone Liek You” gyémánt, ami 10 millió(!) eladott darabot jelent az USA-ban), és egy Santana-val elkövetett ultra-sikeres duett („Smooth”) után úgy tűnik, önállóan már Európában is nagy sikerrel szerepel. Az erős Maroon 5-os utánérzésű (hiába, ez megy mostanában…) „Lonely No More” kiválóan nyitotta meg az ajtót az album többi, helyenként ráadásul még jobb és izgalmasabb dalának. De ne szaladjunk még ennyire előre, egyelőre a „Lonely No More” a „This Love”-hoz abszolút hasonlóan egy korosztályokon átívelő kedvenc lehet – és minden bizonnyal lesz is.

2. Igazából csak német területen tűnt egyelőre föl a Liquido „Ordinary Life”-ja, s valószínűleg a csapat neve sem sokaknak mond bármit is. Ha azonban meghallja valaki a „Narcotic”-ot, rögtön felkiált, hogy, „jé, ezt ismerem” – még ha az előadóról, de sokszor még a szám címéről gőze sincs. Pedig az 1998-as évek egyik legnagyobb sikere volt a dal (helyenként még a hazai rádiók is játszották). A következő albumok azonban kevésbé sikerültek ütősre, még akkor is, ha a második lemezen volt egy erős „Narcotic”-utánérzésű „Play Some Rock”, és egy kaliforniai punk-ot kiválóan idéző „Made In California”. Most azonban új kiadóhoz kerültek (Nuclear Blast), és úgy tűnik, új lendületre kapott a csapat. Valahol az „Ordinary Life” is a „Narcotic” hangulatát idézi, legalábbis ami a dal elején hallható jellegzetes szinti-motívumot illeti, de mindenképpen egy friss, üde és abszolút 2005-be illő felvételről van szó. Nem véletlenül ez a legnagyobb németországi sikerük a „Narcotic” után. A megjelenés óta eltelt idő függvényében azt nem állítanám, hogy hazájukon kívül is kirobbanó sláger lesz a dal, de mindenképpen nagyon jó, és feltétlenül színesebbé, érdekesebbé teheti bármelyik rádió programját, anélkül, hogy attól kéne félni, hogy a mindig oly rettegett, a rádiós „szakmai hókusz-pókusz” során gyakran emlegetett „elkapcsolási pont” lenne belőle.

3. A néhány évvel ezelőtt Britney Spears és Christina Aguilera által megkezdett utat egyre több fiatal énekesnő járja, és egyre jobban. Míg a két egykori tinisztár ma már dívaként próbál (jól vagy rosszul) a különböző házasságok, félresikerült kapcsolatok, elvonókúrák között lavírozni, közben felnőtt egy új generáció, akik énekelnek, gitáron játszanak, saját dalokat írnak, és egyszerűen nagyon jók. Avril Lavigne, Ana Johnson, stb.. Persze őket is jól „kitalálják”, de az alapanyag eleve sokkal erősebb, és nem véletlenül érdeklik ma már sokkal jobban a tinédzsereket: ezek a lányok tényleg akár a „szomszéd házban lakó kiscsaj” is lehetnének, igazinak, valódinak tűnnek.

a) Az egyik ilyen újfelfedezett Lindsay Lohan, akit az a Tommy Motolla szerződtetett le új kiadójához, aki hosszú évekig volt a Sony Music International vezérigazgatója. Ráadásul Barbra Streisand a keresztanyja… Lindsay egyébként rengeteg reklámfilm (pl. Gap) az 1998-as „Apád, anyád idejöjjön” („The Parent Trap”) című filmben két szerepet (ikerpár) is játszott, a tavaly augusztusban bemutatott „Bajos csajok”-nak pedig ő volt a főszereplője. Énekesnőként a „Rumors” című, épp a korai Britney-számokat idéző, de azoknál még egy fokkal pattogósabb, rockosabb dallal mutatkozott be idén év elején megjelent albumáról, mely dal nálunk még mindig újnak számít, annak ellenére, hogy már itt a következő kislemez, az „Over”.(És már készül az új klip, a „First” is!) Most már leginkább az „Over”-rel érdemes foglalkozni, hiszen friss, és nagyjából most fedezte föl magának egész Európa is, annak ellenére, hogy az album („Speak”) az USA-ban már platina.
b) És végül egy igazi „jövőbelátó” tipp, ami aztán persze vagy bejön vagy nem: a kislányt Caleigh Peters-nek hívják, és idén lesz tizenhét éves. Ő nem rendelkezik sem televíziós, sem filmes múlttal, és mindössze egyetlen kislemezt jegyez a neve alatt: az Egyesült Államokban márciusban bemutatott „Ice Princess” című film betétdalát. A film hamarosan nálunk is látható lesz, arról azonban túl sok információval nem rendelkezem, hogy a dalt mikor és hogyan hallhatjuk. A „Reach” ugyanis a Holywood Records kiadónál jelent meg, amely függetlencég, s bár Magyarországon a Warner terjeszti, egyelőre nem tudnak róla. Reméljük, előbb-utóbb mégis felbukkan, mert egy nagyon húzós, nagyon rádióbarát slágerről van szó, amit egy (újabb) nagyon helyes, tehetséges szőke gitáros-énekes kiscica énekel…

Jeszenszky Zsolt

[2005.04.22.]