Polyák Lilla és Homonnay Zsolt: "Megvárjuk, hogy a sors "beletuszkoljon” minket valamilyen helyzetbe"

- Hogyan tudtatok mind e mellett az elmúlt hónapokban családként funkcionálni és eleget tenni színházi kötelezettségeiteknek?

P.L.: - Egyrészt az első időkben a közvetlen részvételünkre nem volt szükség. Amikor az alapok készülnek, az még jórészt telefonos és internetes közreműködésünkkel zajlik.
H.Zs.:- Még éjszaka a számítógépen hallgattam azokat az anyagokat, amiket küldtek a hangszerelők. És írtam a szövegeket.
P.L.: - Azután írtunk vissza, hogy az egyik helyre élő vonós kellene, a másikra élő szaxofon. Ezek a dolgok tehát kvázi nélkülünk tudtak menni. Ezen felül amikor leegyeztettük az ütemtervet a kiadóval, már láttunk, hogy lesz februárban majdnem 3 hetünk, amikor szinte egyáltalán nincs előadásunk. Ez is egy hitetetlen és fura véletlen, az idejét sem tudom, mikor volt ilyen utoljára, hogy ennyi ideig csak minimálisat játszunk színházban. Erre az időszakra terveztük tehát a feléneklésünket. De ehhez az kellett, hogy januárban a kiadó azonnal rábólintson a dologra és elkezdhessük a munkát a hangszerelésekkel.
H.Zs.: - Ezzel párhuzamosan az új felkéréseket március végéig tartó időszakra lemondtuk.
P.L.:- Ugyanakkor a gyerekekkel az utolsó pár hét borzasztó volt. Megsínylettük mindannyian. Ez olyan volt, mint egy főpróba időszak. Annyival volt nehezebb, hogy közös főpróba időszakunk nem nagyon volt amióta a gyerekek megvannak. Most viszont 3 hétre kivontuk magunkat a forgalomból. Addig a gyerekek nagyinál „nyaraltak” illetve baby sitterrel vészelték át az időszakot.

- Mi azokban a fél órákban, amikor otthon voltunk megbeszéltük velük, hogy ez most ilyen nehéz időszak, de utána négyesben elmegyünk, nem lesz ovi, bölcsi csak együtt leszünk. És persze ezt aztán meg is valósítottuk, hogy a kis lelkük egyensúlya helyreálljon. Engem anyaként borzalmasan megvisel, amikor látom, hogy a hiányunk mennyire kemény nekik. És csak az segít, hogy látom a végét. Amikor mondom nekik is, hogy már csak három nap, ami ilyen nehéz, akkor érzem, hogy ők is jobban tűrnek.

- A CD borítón azt írtátok, hogy ők a legjobb kritikusaitok. Ez tényleg így van?

P.L.: - Hihetetlen, hogy fiatal koruk mellett is mennyire jó füllel és milyen fejlett zenei érzékkel rendelkeznek, úgyhogy ők nagyon komoly visszajelzést adnak. Ha tetszik valami, akkor azt éneklik, táncolják. Van, hogy tízszer vissza kell tekerni egy dalt. Olyan is akad, hogy második hallgatásra kívülről tudják a szöveget. Vagy mondják, hogy „ez tetszik nekem”, de akár azt is, hogy „ez nem jó”. Úgyhogy nagyon konkrét véleményeket, bírálatokat kapunk. Például a hetes szám, amit a Riederauer Ricsi írt és egy picit rockosabb, náluk az a kedvenc.
H.Zs.: - Mert az a Lilla-vonal. Sokkal funkysabb, mint a többi dal.

- Ezek szerint tökéletesen egyezik az ízlésvilágunk a gyermekeitekkel. Az a szám nálam is abszolút pozitív értelemben lógott ki a sorból.

P.L.: - Ez az az irány, ami a szóló lemezemen ki tudna teljesedni. Egyébként visszautalva egy korábbi kérdésedre ez pont egy olyan dolog volt, ami már régebben megíródott nekem, még mielőtt ez a felkérés megérkezett volna. Másrészről meg kellett küzdenünk, hogy ez a felvétel rákerülhessen a korongra. A kiadó azt mondta, jó, de akkor csináljunk belőle duettet. Elkezdtük felénekelni Zsolttal, de beláttuk mindketten, hogy úgy tönkremegy a szám. Teljesen más fajta stílust képviselünk, Neki ez egyszerűen nem állt jól.
H.Zs.: - Ez műfaji és hangi adottság. Egy tenorhoz, kivált ha az klasszikusba hajló, a nagy ívű, drámai dalok illenek. Mint amilyen a Time to say goodbye. Pedig én az Adagio-nál is indukálom azt, hogy legyen humor, legyen állandóan valami oldása ezeknek a drámai elemeknek. Másrészről mégis a Time to say goodbye az egyik kedvencem, mert hangfajilag azt nekem nagyon jól esik énekelni. Ellentétben az előbb említett dallal.

- Csupán hangfajilag nem állt jól a Minden kell című szám, vagy a lelki világodhoz sem áll közel?

H.Zs.: - Én írtam a szövegét. Ennél közelebb tehát nem állhat a lelki világomhoz. Ráadásul rockzenén nőttem fel. De egyszerűen más a hangom és máshogy éneklek. Mint ahogy a Time to say goodbye-t énekli Sarah Brightman is, felmerült tehát, hogy majd Lilla felénekli. De ott is azt mondtuk, hogy inkább ne. Ő sem szeretne ilyen áriázós dalt, nem érezné jól magát benne, inkább csináljam azt pedig én szólóban. Ezeknél a kérdéseknél mindig egyezségre jutottunk, mivel tudtuk, hogy mivel teszünk jót magunknak és egymásnak. Egyikünknek sem lesz jó, ha beleerőlteti magát egy olyan stílusba, amelyik nem az ő világa.

- A kiadó nyilván fogja figyelni az eladott példányszámot. De mi lesz a fokmérője számotokra ennek a lemeznek?

H.Zs.: - Biztos mi is fogjuk nézni, hogy hányan tisztelnek meg minket azzal, hogy megveszik a CD-t. De nekem inkább számított az, hogy miként fogják fogadni azok, akiktől utána visszajelzést fogunk kapni. Mit szól az a Keresztes Ildikó, aki anno Nagy Tibor egyik, e lemezre duetté átdolgozott szerzeményét énekelte? Sőt, mit szól maga a zeneszerző, aki az említett számot valamikor Cserháti Zsuzsának írta? Mit szólnak azok a szakmabeliek, akiknél a véleményformálásban némi irigység vagy féltékenység is közrejátszhat néha?

- De most nem volt ilyen rossz szájíze egyetlen visszajelzésnek sem. Vagy ott vannak azok, akik csak úgy maguktól felhívtak, a nélkül, hogy mi kérdezgettük volna, hogy „Meghallgattad már? Mondjál már valamit!”. De említhetném azokat is, akik a színházból hallgatták, legyenek kollégák, vagy akár titkársági dolgozók, akik igazán nem érezhették, hogy elvárjuk, hogy mondjanak valamit. És mégis... Na ezek a fontos dolgok.

- Tervezitek, hogy koncertezni is fogtok ezzel az anyaggal, így, ketten?

P.L.: Vannak olyan fellépések, rendezvények, ahol többféle művészt hívnak meg, egy-két dalt eléneklünk és utánunk jön más is. Biztos fogunk ilyen körülmények között is szerepelni ezekkel a számokkal. De nagyon szeretnénk komolyabb koncerteket is adni.

H.Zs.: Azt szeretnénk, ha önálló koncerteket tudnánk vinni országszerte, lehetőleg zenekarral. Tudom, hogy nem lesz rá mindig lehetőség, de amikor lesz, akkor olyan felkéréseket fogunk elvállalni, amire minimum egy kis zenekart tudunk vinni.
P.L.: - Ez az egész nem egy pénzhajhász vállalkozás. Sokkal inkább olyan valami, amit nagyon régóta szerettünk volna kifogalmazni magunkból, amivel szerettünk volna megnyilvánulni. A legkevésbé sem játszott szerepet az, hogy ezzel most hogyan lehet minél többet keresni.

- Lehet egyáltalán ma Magyarországon a lemezkiadásból pénzt csinálni?

H.Zs.:- A lemez részével egyáltalán nem, legfeljebb a fellépésekkel. Ott pedig úgy fogunk dönteni, ahogy eddig is tettük az Adagio-val. Mindig a legigényesebb és a legkomolyabb fellépések az elsődlegesek és onnan visszafelé egészen addig, ami jó szívvel vállalható és mellette nem megy a család rovására. Mindenáron, három céllövölde és egy körhinta mellé nem fogunk elmenni. Inkább kevesebb, de színvonalas lehetőségünk legyen.
P.L.: - Ez az egész életünkre jellemző. Nem akarunk semmit bármi áron, vagy minden áron. Megvárjuk, hogy a sors „beletuszkoljon” minket valamilyen helyzetbe. Így volt ez akár a külföldre szerződéssel, a hazajövetellel vagy amikor New Yorkba mentünk.

- Vagy amikor 9 év után másodszor is megházasodtatok?

P.L.: - Pontosan, ahhoz is a véletlenek sorozata és jó adag spontanaitás kellett. De végül úgy álltak össze a csillagok, hogy az egyházi esküvőnket is megtarthattuk a gyerekek keresztelőjével együtt, igazán fantasztikus környezetben, legjobb barátaink társaságában

- Tegyük fel, ez az egész történet az énekléssel, lemezzel, a koncertekkel, a szóló karierrel nagyon bejön. Ez esetben a színház háttérbe szorul?

P.L.: - A színház, az örök szerelem mindig is elsődleges lesz.
H.Zs.:- Nekünk az a dolgunk. Mindketten színészek akartunk lenni, elmentünk Színművészetire, elvégeztük. Előadást soha nem mondunk le fellépésért. Fordítva sokkal inkább előfordul. Azzal együtt, hogy nagyon jól működik együtt a színházak művészeti titkársága a menedzsmenttel. Jó fejek és amit lehet, megtesznek, ahol lehet, kompromisszum-készek. De az alap mindannyiunknak az, hogy a színház az első. Ugyanakkor próbáltuk az önállóságunkat valamelyest mindketten fenntartani. Nem vagyunk állandó tagok fő színházainkban sem. Lilla a Madáchban, én az Operettben szerep-szerződéssel vagyunk. Mindig is csináltuk a magunk dolgát. Ahogy például én az Operettszínház mellett Adagioztam, vagy a Lilla egy időre külföldre ment.
P.L.: - Ez azért nem mindig ilyen csodálatos. Ezzel együtt jár az állandó bizonytalanság és az állandó megmérettetési kényszer. Nekünk mindig el kell menni meghallgatásra és lehetőleg a legjobbnak kell lenni. Mert nem olyan kézenfekvő minket választani, mint azokat, akik kéznél vannak... Ezzel együtt ezt mi bevállaltunk, nekünk így mindig is megérte és jól működött.

- És ha óriási sikere lesz a CD-nek, akkor van abban a bizonyos asztalfiókban még annyi szám, ami elég lehet a folytatásra?

P.L.: Van. De nem öncélúan. Már csak azért is, mert Zsolt a kedvenceinkhez megírt kétszer annyi szöveget, mint ami ráfért a CD-re. Mint említettük, nagyon feszített tempóban dolgoztunk. A számok többségéhez meg kellett szerezni a kiadási jogokat. Ha volt három hasonló hangulatú, stílusú szám, akkor az került rá a korongra, amelyiknek a jogosítása először sikerült. Úgyhogy nagyon komoly anyag van még a fiókban.
H.Zs.: - Ráadásul egy ilyen munka újabb kapukat nyit ki. Rááll az ember agya, és egyből másként hallgatsz zenét is, mondván: „Hú, ez milyen jó lenne a következő albumunkra!”

- Akkor legyen az a végszó, hogy remélem, hamarosan itt ülhetek Veletek ismét, amikor is a második CD kiadásának kapcsán beszélgethetünk majd.

P.L., H.Zs.: Úgy legyen.

„Szeretni nem annyit jelent, mint egymás szemébe nézni, hanem azt jelenti: együtt nézni ugyanabba az irányba (Antoine de Saint Exupéry).” Ez az idézet jutott eszembe, ahogy ott ültek velem szemben teljes egyetértésben és harmóniában. Ketten.

-Balázs András-
 

[2009.05.10.]