A nürnbergi mesterdalnokok az Operában, ahogy a rendező látja

A nürnbergi mesterdalnokok című opera színpadra állítása az idei évad legfontosabb eseménye az Operaházban. Rendezői gondolatok a bemutató kapcsán.

Wagner bármely operájával is találkozzék pályája során egy énekes, egy karmester, vagy éppen egy rendező - biztos, hogy nem mindennapi megmérettetésre kell felkészülnie. E művek egy zseniális, prófétikus szellemű alkotónak a totális színház megvalósítására tett monumentális kísérletei, amelyekkel foglalkozni mindig óriási kihívást, szellemi kalandot, ugyanakkor rendkívüli akaraterőt, alázatot és kitartást igénylő munkát is jelent. Mintha egy hegymászó a világ legmagasabb hegycsúcsait akarná megmászni – és most itt magasodik előttünk az emberi szellem, a világ művészetének egyik csúcsteljesítménye, a Nürnbergi mesterdalnokok.

Rendezőként elsősorban azt kellett eldöntenem, hogy Wagner művét csupán nyersanyagként, ürügyként akarom-e használni saját rendezői elképzeléseimhez, vagy pedig a wagneri zene és szellemiség lényegét megragadva, a lehető legmélyebbre ásva egyetemes érvényű üzeneteinek szerteágazó jelentésrétegeiben, a ma emberéhez szóló, ám az eredeti művet adekvát módon megszólaltató kortárs darabot hozzak létre. Úgy gondolom, hogy ebben az előadásban az utóbbi, jóval nehezebb, de talán mégis hitelesebb úton próbáltam elindulni.

Az én olvasatomban a Nürnbergi mesterdalnokok egy gigantikus látomás, amely egy példázatszerű történeten keresztül beszél az alkotó és érző ember alapvető kérdéseiről. Az egyik ilyen alapkérdés az alkotás, a művészet szerepe az emberi lét nagy misztériumában, hogy összeegyeztethető-e a hagyományokhoz való ragaszkodás és az újításra való törekvés, honnan ered az ihlet és milyen erők szolgálatában áll az alkotó művész, amikor teremt. Wagner egész életműve, de különösen a Nürnbergi mesterdalnokok számomra azt az üzenetet hordozza, hogy az alkotás és a szerelem elválaszthatatlan dolgok, mivel mindkettő az isteni gondviselés nagy adománya, melyek egymást erősítve kapcsolják össze az emberi lét égi és földi dimenzióját. A művészi alkotás és a szerelem a teremtés szent állapotát idézi, amely az ihletettség legszentebb pillanataiban az embert közvetítő kapoccsá teheti ég és föld között, de emellett Wagner a harmadik felvonásban hőseinek személyes sorsán keresztül egy közösség, egy nemzet újjászületésének témáját is felvillantja.

[2006.05.19.]