Kik voltak a mesterdalnokok?
Művészetük gyökerei az inkább derűs, mint „sötét” középkorba nyúlnak vissza. Sötétnek csak a rákövetkező ragyogó reneszánsz és felvilágosult humanizmus korának gondolkodói tarthatták elődeik világát, túlságosan leegyszerűsítve a múltat. Hiszen a templomok, kolostorok falain kívül is volt élet. Az országutakat vándorénekesek járták, a fejedelmi udvarokban lovagköltők működtek – hol nemesi rangban, hol meg vazallusként. Ez a
12-13. század zenélő Európája.
A középkor kezdetét-végét illetően egyébként a zenetudománynak máig sem sikerült egyetértésre jutnia. Ez az időszak azonban minden bizonnyal a közepe táján lehetett. A zene kétségkívül különleges helyzetben van a többi művészeti ághoz képest. Az építészet, szobrászat, festészet remekei évszázadokon át fennmaradtak. Az új generációk megismerhették múltjukat a maga teljességében, és annak bármelyik szakaszához kapcsolódhattak. A komponisták ezzel szemben csak közvetlen elődeik zenéjével találkoztak, szájhagyomány útján. Pedig valamennyi művészeti ág közül ezt művelték a legszélesebb körben. Ha a véletlennek köszönhetően régebbi zenei emlék került elő, az elavultnak számított.
A lovagi költészet középpontja, a trubadúrok hazája Provence volt. Az antik- és a középkori latin-, valamint a spanyolországi arab líra termékenyítette meg, hatása pedig egész Európára kiterjedt.
Német földön a kor énekszerzőinek neve Minnesänger volt, mivel legfőbb motívumkörük a szerelem (Minne), a nő-kultusz volt. Mellette a vallásos áhítat kifejezése és a hűbérúr szolgálata kapott nagyobb teret. Mintegy háromszáz lovagköltő neve ismert, dalaiknak azonban csupán csekély töredéke maradt fenn. Leghíresebb közülük a korszak elején a tiroli Walther von der Vogelweide, akit Wagner az 1207-es wartburgi dalnokverseny bajnokaként mutat be a Tannhäuserban, a korszak végén pedig Oswald von Wolkenstein, Zsigmond király pozsonyi udvarából.
Ők és társaik alakították ki az egyszólamú dalok egyszerű szerkezetét, az úgynevezett Bar-formát. Ennek minden szakasza két egyforma „Stollen”-ből és egy hasonló, de nem azonos záradékból, „Abgesang”-ból áll. Képlete tehát: AAB.
A lovagkorral egütt leáldozott a minnesängerek költészete is. A felemelkedő városi polgárság egyszerűsítette, magához idomította az udvari kultúra minden örökségét. A különféle céhek mesterei – jóravaló takácsok, pékek, szatócsok és más kézművesek – léptek a nemesi költők helyébe, és magukat mesterdalnoknak hívták. Ezek a derék iparosok (rendszerint tanult, gyakran teológiai műveltségű férfiak) azt tartották, hogy a költészet éppúgy elsajátítható, mint bármelyik mesterség. A szerkesztéssel nem bajlódtak: a Bar-forma megfelelt nekik, változatlanul átvették elődeiktől. Mivel különböző céhekhez tartoztak, iskolákba szerveződtek. Az első iskolát 1449-ben alapították Augsburgban. Közel háromszáz éven át működött. Híresebb volt a 15. század végétől a nürnbergi iskola, de másutt is alakultak hasonló társulások, főként a dél-német városokban.
Szigorú szabályzatuk és tanmenetük volt, melyet tabulatúrának hívtak. Szertartásaikat a legapróbb részletekig kidolgozták: közös éneklésre, dalnokavatásra fekete ünneplőt öltve a templomban gyűltek össze; a felvételre jelentkezőkkel próbát énekeltettek, s a jegyzők (nevük Merker) lefüggönyözött kuckóban ülve a szabályoktól való legkisebb eltérést is felrótták táblájukra. Aki még nem ismerte eléggé a szabályokat, azt tanulónak, aki már eligazodott köztük, azt dalnoknak hívták. Aki ismert dallamhoz új szöveget írt, már költőnek nevezték, aki pedig új dallamot tudott kitalálni, annak járt a mester cím. Témát meríthettek a bibliából, de akár a mindennapi életből is. Miközben Európa-szerte már virágzott a többszólamúság, a képzett muzsikusok polifón miséket, motettákat alkottak, ezek az öntudatos amatőrök megmaradtak mesterkélt, egyszólamú énekeiknél. A legtehetségeseb köztük minden bizonnyal Hans Sachs volt, a nürnbergi cipészköltő (1494—1576). Egyes források szerint négy-, más adatok szerint hatezer mesterdalt írt. Ezek többnyire egyforma hosszúságú hangokból álló, szótagoló versek voltak, melyekben rövidebb értékek, díszítések csak ritkán fordultak elő. Mindössze tizenhárom dallam maradt fenn tőle. Leghíresebb az úgynevezett „ezüstnóta” (Silberweise), mely egy tizenegyedik századi antifona, a Salve regina protestáns újrafogalmazása.
A mesterdal művészi szempontból meglehetősen érdektelen. A 16. század végére a régi forma kiüresedett, és a sematikus dallamokhoz gyártott új meg új szövegek tartalmilag is elsekélyesedtek. A műfaj lassan eltűnt, anélkül hogy hatással lett volna a német zene fejlődésére. Történetét többek közt J.Ch. Wagenseil dolgozta fel 1697-ből való Nürnbergi krónikájában „Buch von der Meister-Singer holdseligen Kunst” (Könyv a mesterdalnokok boldogságosan szép művészetéről) címmel. Jó másfél évszázaddal később ez szolgált forrásként Richard Wagner számára új operájához.
[2006.05.15.]
Hírek
