A nürnbergi mesterdalnokok az Operában, ahogy a rendező látja
Ennek a történetnek egyik központi figurája Sachs, akin keresztül az események szálai keresztülfutnak, aki összefogja és megoldani igyekszik az emberi viszonyok összekuszálódott rendszerét. Aki egyszerre képes megélni a szerelem gyötrő és gyönyörűséges valóságát, ugyanakkor megtenni a boldogságról való lemondás legnemesebb gesztusát, felismerve azt, hogy az ő küldetése nem más, mint hogy teret adjon a művészetben és a szerelemben is az újnak, aki egyszerre tud szárnyalni és segítséget nyújtani másoknak is a szárnyalásban.
Képes örülni annak, ha mások magasabbra jutnak, vagy szebben tudnak zengeni, mint ő, mert ezen keresztül látja megvalósulni az eljövendő újat, a jövő gyönyörűségét, és ezt fontosabbnak tekinti saját, egyéni boldogságánál. Küldetése, nagysága a lemondás képességében rejlik, és ily módon talán az egész mű egyik kulminációs pontját, esszenciáját jelenti a III. felvonás 5-ik jelenete, amikor Sachs lemond Éváról, és az életről, a költészetről, a lét álomszerűségéről énekelve fogalmazza meg ars poeticá-ját.
Az előadás stílusa, gesztusrendszere a díszlettervezőmmel és alkotótársammal, Alekszandr Belozubbal való hosszú vajúdás, keresés során tisztult le. Korábbi rendezéseimhez hasonlóan igyekeztem a cselekmény reális helyzeteit, közegét alapul venni, nem törekedtem arra, hogy eleve absztrakt, párhuzamos jelrendszert építsek fel. A rendezés során megpróbáltam a valóságos, realisztikus történetmesélésből fokozatosan átlépni, átemelkedni egy szimbolikus világba, kerültem a szándékos, öncélú modorosságot, a mesterkélt „modernkedést”, mivel érzésem szerint Wagner zenéje önmagában leveti a felesleges gesztusokat. A tér kialakítása, a díszletek és jelmezek visszafogott stilizáltsága és a szereplők mozgása együttesen tisztul le a III. felvonás elejére, hogy aztán a fináléra, a dalnokverseny megmérettetésére újra előjöjjenek a korábbi gesztusok egy teljesebb, kibontott formában.
A tér zenéje számomra mindig is kulcskérdés volt – itt is az absztrakt és a konkrét, az elemelt és a valóságos ábrázolás közötti feszültség dinamikája határozza meg a formanyelvet, mivel számomra a stilizáltság nem a történettől való eltávolodást, hanem mélyebbre ásást jelent. A wagneri történetmesélést megőrizve festményszerű kompozícióban, mozgásban, térben igyekeztem ábrázolni azt az univerzalitást, amely a mű szakrális vetületét hordozza. Nem véletlen, hogy a darab cselekménye is egy templomból indul, hogy aztán az előadás végére egyetemes szimbólumok mitológiai szintjéig emelkedjen – ahol a Nap, a Hold, a csillagok határozzák meg azt a szakrális közeget, amelyben még a profán tárgyak is, mint például egy cipőfűző ihletforrássá válhatnak. Ezért domináns szín ebben az előadásban az arany, a nemes, ragyogó napszín, amely egyúttal a teremtés örök energiáját is szimbolizálja.
Egy zseniális művész,
Richard Wagner lenyűgözően szép alkotásának, a Nürnbergi mesterdalnokoknak a megszólaltatására vállalkoztam alkotótársaimmal együtt. Nekünk is be kellett járni azt a szellemi-lelki utat, amit Wagner ábrázolt szereplőin keresztül, és remélem, hogy az az alázat és küzdelem, amelyre az előadás létrehozásához volt szükségünk, a nézők számára is átélhetővé teszi az emberi lét és a művészi küldetés nagy misztériumát.
Vidnyánszky Attila [2006.05.19.]
Hírek
