Imádunk férjhez menni?!
Mint kiderült nem alaptalanul volt morcos az ifjú, ugyanis halott barátja alig pár perccel előtte hívta fel, s nem úgy viselkedett, mint aki a másvilágon van. Nagyon is élő volt Bill, s epekedve vágyott feleségére, otthonára. Hősi halál ide vagy oda, ha a halál hiányzik mellőle, már nem is annyira tetszetős ez egy fiatal feleség számára, nem még egy régi jó barátnak, aki gyáva volt ahhoz, hogy egyszerűen bevallja: „Cimbora! Halottnak nyilvánítottak, én meg beleszerettem özvegyedbe, s elvettem feleségül!”. Nem merte elmondani, s így kezdetét vette a félreértések és komikus szituációk sora.
Kissé gyáva, kissé önző
Fred, akit Sánta László alakított, megtestesített mindent, amit csak lehetett: kissé alattomos, kissé gyáva, kissé önző volt. Szenvedett, kombinált, féltékenykedett s retteget. Főként attól, hogy „feltámadt” barátja megöli mérgében, de félt attól is, hogy ezentúl nincs menekvés: Victória a nyakán marad.
Bill pedig jött, s ha már hazaért, egy kellemes dallal fejezte ki örömét, majd magához ölelte kisfiát, akivel csak egyetlen probléma volt: nem az övé. S azt, ami ezek után következett, ha valaki nevetés nélkül kibírta, akkor vagy citromot evett, vagy átélt már hasonló szituációt, amely elég valószínűtlen. Félreértések, kombinálások, találgatások, csalódottság, méreg, öröm, vádaskodás, félelem, gyávaság. Szinte az összes jellemzőt felsoroltatták a történet szerzői, az előadói pedig olyan élvezettel formálták meg a karaktereket, mintha életükben először játszották volna a darabot. Szeles József, aki Bill-t, az első férjet alakította, kissé lassú, mit sem sejtő felfogásával lopta be magát a nézők szívébe. Orevecz Edit úgy varázsolta a színpadra a „kétszeres-anyóst”, akinek fontosabb a csillogás, a „harap-nyal” kombináció – amely a rúzsozással van összefüggésben – mint bármi a világon, hogy ha az előadás után találkoztam volna vele, komolyan mondom, megkérdeztem volna, mi tetszik neki annyira a kamásliban…
S ahogy a szálak egyre bonyolódnak, úgy válik egyre világosabbá, hogy a férjek talán nem is annyira epekednek a házassági állapot megtartásáért. Mindegyik szíves-örömest lemondana a másik javára, s talán nem is lennének férfiak, ha nem úgy tennék ezt, hogy közben biztosítják az asszonyt sírig tartó szerelmükről. Ám kár minden erőfeszítés, minden okos praktika, csak nem akarnak a férjek megállapodni, amit Victória a szintén nagyon közkedvelt dallal, az „Engem nem lehet elfelejteni” cíművel magyarázza, miközben rendületlenül udvaroltat magának a vagyonos Paton Raham-nal. S szerelem ide, vagy oda, egy férj itt, egy férj ott, mit lehet tenni, ha a fiatal hölgy imád férjhez menni? Ügyvédet kell szerezni, aki minden furfangját bevetve, kitalálja, hogy egy kis „családon belüli erőszakkal” érvényteleníteni lehet a házasságot, persze mind a kettőt, hogy a harmadik is megköttethessen. Elhangzik az oly’ sokat emlegetett mondat: „Ez a leves ehetetlen!!!”, kis kergetőzés, kis kiabálás, ám végül is érvénytelentik a házasságot, s fináléként most a fiúk éneklik: „Minket nem lehet elfelejteni, értünk könnyeket illik ejteni…”
Jobb esténk már nem is lehetett volna
Aki eljött a Pannon Várszínház előadására, az garantáltan végigkacagta az estét, s fogadni mernék, hogy nem volt más beszédtéma a hazafelé, csak az élmények. Általában fenntartásaim vannak a szórakoztató darabokkal, ám ez most olyan volt, amilyennek lennie kellett: Nem játszották túl a színészek, tisztán, érthetően énekeltek, ahol kellett együtt nevettek a közönséggel. Hogy a történet bugyutácska? Igaz. Ám ne felejtsük el: ha jobban belegondolunk, egyfajta tükröt is tart elénk. Mert be kell vallani, mi nők, még mindig a fehér ruháról álmodunk, a férfiak többsége pedig irtózik attól, -ahogy sokan fogalmazzák- hogy igába hajtsák a fejüket. Ám azért még mindig házasodnak az emberek. Szerencsére…Cserébe a remek előadásért és a sok nevetésért, majd ha egyszer én is férjhez megyek, akkor a meghívottak között ott lesznek a Pannon Várszínház társulatának tagjai is, mert őket tényleg nem lehet elfelejteni…
Havassy Anna Katalin
[2007.04.01.]
Hírek
