Kik voltak a mesterdalnokok?
Az elakadt komponálás azonban nehezen indult újra. Wagnernek érthetően előbbrevaló volt a Trisztán bemutatása, mint a félbeszakadt művek befejezése. Pazarló életvitele, Bülow feleségével, Liszt Cosimával fenntartott kapcsolata csakhamar udvari pletykák áradatát zúdította rá, s végül a király sem védhette meg őt. Már 1865 végén el kellett hagynia Münchent. Ismét Svájcban talált menedéket. A kies Tribschenben lelte meg azt a nyugalmat, amire az alkotáshoz szüksége volt. A Mesterdalnokok, melyből részleteket zongorán már többször is eljátszott baráti körben, végre teljesen elkészült: 1867. október 24-e volt.
A bemutatóra nem kellett sokáig várnia. A király megteremtette a Wagner-szabta feltételeket: a müncheni színházhoz szerződtette a legjobb karmestert, Hans von Bülow-t, a kórus betanítására pedig a kitűnő fiatal Richter Jánost. A megfelelő énekesgárdáról ők gondoskodtak.
Az 1868. június 21-i premier sikert aratott. Az ötvenötéves mester a király páholyából hallgatta művét, s onnan köszönte meg a közönség lelkes tapsait.
A zene
Elöljáróban leszögezhetjük: ennyire nehéz, szorongató körülmények közt aligha született még egy ilyen derűt, életigenlést sugárzó alkotás. Feltűnő a kórusnak Wagnernél szokatlanul megnövekedett szerepe. Ez is figyelmeztet: a Trisztán szélsőségesen individualista beállítottságával szemben ez a mű a közösség dícsérete.
A Trisztánt általában a wagneri elmélet tökéletes illusztrációjának tartják. A Mesterdalnokokat viszont joggal nevezhetjük a kivételek teljes értékű igazolásának. A mesteri benne az, hogy a kivételek nem jelentik az elvek feladását: dramaturgiailag minden indokolt.
Már a szerényen „előjáték”-nak nevezett zenekari bevezetés is elmélet-ellenes. A század leghatalmasabb, legpompásabb operanyitánya ez – C-dúrban, a klasszikus szonátaforma némileg kibővített keretei között. Az egész dráma foglalatát adja. Előrevetíti a mű alapkonfliktusát és annak feloldását. Főtémája a mesterdalnokok indulója, melynek többarcúságát a belőle kibontott, hol líraian érzelmes, hol meg drámaian súlyos motívumok érzékeltetik. Az E-dúr melléktéma Walter versenydalát idézi, az ifjú frank lovag szerelméről énekel. A kidolgozási rész a főtéma elaprózásával a nyárspolgári gondolkodásmód kicsinyes akadékoskodását rajzolja, majd egy újabb staccato-motívummal a Beckmesser felsülésén derülő hallgatóság nevetését előlegezi. Végül a reprizben a fő- és melléktéma nem egymás után, hanem egyszerre hangzik fel, mintegy jelezve, hogy Sachsnak és Walternek sikerült egyetértésre jutnia. Wagner zseniális megoldásainak egyike: a hagyomány és a haladás szintézisének lehetőségét hirdeti.
Az előjátékban tehát tartalmilag benne van a teljes opera mondanivalója, miközben formailag klasszikus szimfónia, a szabályos sorrendet követő négy (Allegro – Andante – Scherzo – Finálé) tétellel.
Már az eddigiek alapján is megállapítható: Wagner gyakorlata szembefordult elméletével. Nyomban hozzá kell azonban tennünk: azért tagadhatta meg korábbi elveit, mert már korlátlan ura versnek, zenének és színpadnak. A mesterségbeli tudás és technikai érettség olyan fokára jutott, hogy bátran áthághatta a maga állította korlátokat. Géniusza nem vált saját dogmájának rabjává, szabadon szárnyalt, s nem átallott zárt számokat, együtteseket, szabályos opera-finálékat komponálni – azaz csupa olyan elemet, amit az általa korábban megvetett olasz és francia operákban a leginkább elutasított.
[2006.05.15.]
Hírek
