Kik voltak a mesterdalnokok?

A Mesterdalnokokban is van mintegy negyven „vezérmotívum”, csakhogy ezek nem a Trisztánból ismert módon, az örökös átmenet jegyében transzformálódnak, hanem variált visszatérésekkel melódiává fejlődnek. Ez az újfajta kantábilitás voltaképp a mű „végtelen dallama”.
Az opera hangsúlyozottan egyszerű diatóniája sem merő nosztalgia vagy historizálás. Nem a kromatika előtti, hanem az utáni, mondhatnánk nagy műgonddal helyreállított hangrendszer. A kromatika egyébként, ha nem is szorul ki teljesen a dallamból, inkább a kíséretben kap fontosabb szerepet. S a kíséret többszólamú szerkesztésmódja a 19. századi zenekari polifónia magasiskolája, bár az együttes létszáma, összetétele szerényebb mint a Nibelung-tetralógiáé.

A zenei formák terén a téma követelte meg a hagyományokhoz való visszatérést. Walter próbaénekléséhez és a dalnokversenyhez egyaránt szabályos dalokra volt szükség. Wagner a korhűség kedvéért a Da capo ária helyett a régi Bar-formát választotta. (Egyes buzgó wagneriánusok szerint a mester az egész operát is ebben a formában komponálta meg: a második felvonás az elsőnek parodisztikus megismétlése, a harmadik pedig ezeknek mintegy szintézise.)

Az ismétléseket is maga a téma írta elő: a mesterdal szabályait háromszor halljuk, bár mindig másképp: először Dávidtól, az inastól, hibásan, utána Kothner pékmestertől a céhgyűlésen, tudákosan, végül Sachstól, műhelyében, baráti segítségül, hitelesen. A versenydal is kétszer hangzik fel: először „keletkezésekor”, majd teljesebb, végleges formájában az ünnepségen.

Elgondolkodtató a szereplők zenei jellemrajza. A mű alaptétele ugyanis a következő: a született művész, az ösztönös zseni a haladás, a jövő embere. Ő az, aki – oldalán a hagyománytisztelő, de az újra is fogékony bölcs öreggel – legyőzi a merev szabályokhoz konokul ragaszkodó vaskalapos iskolamestereket, a maradiság dilettáns képviselőit. Vagyis az új stílus diadalt arat a konvenciók fölött.

[2006.05.15.]

« előző oldal

(5. oldal)

következő oldal »