Go, Go Söndörgő! Két hét tengerparti nyaralás egy este alatt
Lázasan készülődtem a Söndörgő koncertjére. Szó szerint, mert torokfájással küszködtem. Erre a pár órára mégis tünetmentessé váltam: a jó kis tengeri levegő a zenén keresztül is megtette a hatását. Két hét adriai nyaralással felért ez az este!
A valóságban is létezik a Nagy Feró (ős-Bikini) által kreált Balkán Brothers Band (Gábor, Lui, Joe és Frank De Gray Balkán) csak éppen Eredics testvéreknek hívják őket, a zenekart pedig Söndörgőnek. Ha a kedves mama a könnyebb megjegyezhetőség érdekében történetesen Salamon helyett Cézárnak keresztelte volna a fiát, akkor szépen kijönne az ÁBCD (Áronnal, Benjaminnal és Dáviddal). A kakukktojás, az egyetlen “nem-Eredics”: Buzás Attila.
Szentendre sok jó zenészt adott már kis hazánknak. De amíg a Brains az elektronikában ugráltatja a Szigetlakókat, addig Söndörgőék a tradicionális balkáni zene hagyományait ápolják. Szerényen, hamisítatlan gimis humorral és az elődök iránti főhajtással.
Úgy látszik a népzenét játszó zenekarok tovább élnek, ugyanis a 15. szülinapot ünnepeltük a MÜPÁ-ban. Még az Erik Sumo Band feloszlását sem tudtam igazán feldolgozni (ami fáj, az fáj!), de amikor a Barabás Lőrinc Eklektric feloszlásáról értesültem, elhatároztam, hogy végleg átállok a népi vonalra: “Csak hosszú távú megoldás érdekel” jeligével.
Vajon mitől olyan muzikálisak a balkáni népek? Szerintem a sok napfényes óra miatt időznek annyit a szabadban. Az olivabogyó magától is megterem, a kabócákat meg valamivel túl kell harsogni. Több életöröm és derű árad ezekből a dallamokból, mint a magyar népdalokból, pedig déli szomszédainknak is lenne miről panaszkodniuk. De a szláv orvosi recept bánatra, búra: tambura! Ami nem más, mint a tűző napon néhány méretet összezsugorodott lant. Akár kézipoggyászként is vihették magukkal, amikor a Queen Elizabeth Hallban léptek fel, csak szegény bőgősnek kellett extra díjat fizetnie.
Versendi Kovács József tanította meg a fiúkat a tambura tanokra. Alázattal fogadták a mohácsi mestert, aki az est első vendége volt. Ferus Mustafov makedón szaxofonos színpadra lépésével érezhetően sűrűbbé vált a levegő. Meg nem erősített források szerint egy cirkuszi kígyónő és egy erőművész frigyének gyümölcseként látta meg Ferus a napvilágot és már pár hónaposan szaxofonra cserélte a cuclit. Játszi könnyedséggel kapta fel vállára a fiúkat, forgott a zenészgúla.Közös koncertlemezükre (ami a két hét fejtörés után a hangzatos „In Concert” nevet kapta) méltán figyeltek fel a zenei szaklapok.Ezután Fergus a nádszálkarcsú Hercku Ágnest udvarolta körül szaxofoncsápjával, aki kellő kacérsággal hagyta is magát.
Tompos Kátya szívből dalolt, mély átéléssel. Remekül megállta a helyét a három etno-díva mellett. Sebestyén Márta teljesen otthon érezte magát. Jókedvűen állt be a piros harisnyát, illetve hímzett tradicionális aerobic lábszárvédőt viselő táncosok közé. Szalóki Ági csábos mosolyával a “Rumelájt”énekelte el.
A büszke papával az élen a Vujicsics együttes következett. Méltóságteljesen és a sok mindent megélt öregek nyugalmával játszottak. A kivetőtő tüzes napkorongja eszembe juttatta a délszláv háború borzalmait. Nemrég még szomszéd szomszéd ellen harcolt és értelmetlen bombatűz perzselte az eget. De a közös örökség: a zene gyógyírt hozott a háborús sebekre, összekötve a folyton újrarajzolt országhatárokat.
Felvidék,Újvidék,Erdély,Balkán:“Dunának, Oltnak egy a hangja”. Legnagyobb költőnket is Petrovics Söndörnek hívták anno: számít az, hogy szerb volt, szlovák vagy magyar?
A gran finale egészen káprázatosra sikerült, a négy Bülbül-szavú rózsa mellett még egy igazi müezzin (Kovács Anti) is dalolt. Újrahasznosított páncélökölből szerettem volna virágokat lőni a színpadra, de Ederics mama olvasott a gondolataimban és piros rózsákat nyújtott fel fiainak.
-zendo-
illusztráció: Paraszkay György
[2010.12.06.]