Álom Színházban jártunk - megnéztük a Dream Theater koncertjét Mike Portnoy visszatérésével

2024. November 1-én a mesterek visszatértek hozzánk eredeti, klasszikus felállásukban. Megnéztük a negyvenedik évfordulóját ünneplő Dream Theater koncertjét a Papp László Sportarénában.

Tizennégy év után visszatért Mike Portnoy anyazenekarába, a Dream Theater csapatába.

A zenekar híven önmagához, elképesztő, fenomenális, varázslatos, gigantikus, zseniálisan tökéletes, hibátlan koncertet adott nekünk, és egy elvarázsolt világba „álom színházba” kalauzolt bennünket mintegy három órán keresztül, ahogy teszik négy évtizede.

Előzenekar nem volt (ahogy ezt megszokhattuk, esetükben nem szokás, hiszen monumentális hosszúságú műsorral készülnek mindig, szünetet is beiktatva).

Nem történt ez másképp most sem. Néhány üres ülőhelyet leszámítva az esemény szinte teltházas volt. Igyekeztem is elfoglalni a helyem, viszont előtte még merchandise-ban is be kellett vásárolni (a limitált könyvet vettem meg, amiből csak négy darabot hoztak magukkal, az utolsó előtti példány landolt nálam, aminek nem más a regény alapja, mint a Metropolis lemez szereplőinek története regénybe foglalva. Angol nyelven kapható, aki szeretné Amazon vagy a Libristo oldalán is megrendelhető - a másik Dream Theater könyvvel „Astonishing” - szintén lemez is, együtt).

A színpad elé egy gigantikus Dream Theater molinó volt kifeszítve, a negyven évet ünneplő elhíresült turné plakát képével, amin ha nagyon aprólékosan szemügyre vettük, az összes eddigi albumuk borítójának egy-egy részlete megtalálható volt. Ezzel el is ütöttük az időt ismerőseimmel kezdésig, hogy minden album borítót megtalálunk-e a molinón (igen, megtaláltuk mindet).

Dream Theater koncert képekben - klikk a fotóra

Pontosan fél nyolckor, a meghirdetett időpontban elsötétült a nézőtér, a Dream Theater logó a molinón villódzó fényektől izzott, majd a Metropolis intrójával bedörrenve lehullott a lepel, és szemünk elé tárult a gigantikus színpad, ahol Petrucci, Rudess, Myung már a helyükön álltak, miközben Portnoy berohant a dob emelvényére, hogy elfoglalja helyét monstrum dob építménye mögött (három dob felszerelés egybeépítve). Előtte még letérdelt elénk az emelvényen meghajolva, szimbolikusan „Ámor nyilát” kilőve felénk (...hogy szíven találjon minket dobjátékával, legalábbis én így értelmeztem ezt a kis intermezzot), majd felugrott a helyére vigyorogva „kékszakáll” integetett, hálálkodott lelkesedésünkért és szeretetünkért, ami hatalmas üdvrivalgás formájában nyilvánult meg tízezer ember által egyszerre.

Közben Labrie is megérkezett a színpadra az egyedi, a zenekar DT logójával ellátott mikrofon állvány mögé.

Jómagam huszonnégy éve vagyok rajongó a négy évtizedes életműből, kettő kivételével az összes magyarországi DT koncerten ott voltam az elmúlt negyed évszázadban. Komplett diszkográfia eredetiben, némelyik utóbbi években megjelentek „art book” limitált kiadvány formájában figyel a polcon, beleértve a maxikat, demokat, dvd-ket, bluray megjelenéseket is, minden megvan. Ez az este volt a tizenkettedik és egyben legfenomenálisabb élménnyel teli Dream Theater koncert, amin részt vettem.

Annak idején a Metropolis és az Images and Words lemezükkel avanzsáltam hivatalosan is rajongóvá. Éppen a kedvenc lemezeim nótáival indul a turné setlistje, bő húsz percben a zsigereinkig hatolva.

A zenekar kristálytisztán szólt végig, elképesztő energia áramlott a színpadról, a precizitás mellett igazi örömzenélés zajlott a színpadon. Portnoy dobjátéka, Petrucci gitár szólói, Rudess billentyűk mögötti varázslása (ami szintén egy komplett erőmű, dönthető, forgatható állvánnyal, high tech elemekkel kiegészítve), Myung elképesztő precíz nyugodt basszusgitár játéka, senki nem tudja utánuk csinálni.

Rögtön kezdésképp legyalultak minket a Metropolis majd húsz perces tételeivel (aminek az első része az 1992-es „Images and Words” lemezen van, a második, harmadik tétele a címadó „Metropolis part 2 Scenes from a memory „albumon), ezzel tökéletesen összefoglalták életműjük legfőbb epizódjainak első szakaszát.

Felocsúdni nem volt idő, a következő mérföldkőnél pár évet visszaugrottunk az időben újra, az 1994- „Awake” albummal tartottak „tükröt” elénk, mind a látvány és hangzás szempontjából egyaránt. A kivetítőn az album borító, illetve ahhoz témában illeszkedő vizuális elemek futottak, miközben felcsendült a „The Mirror” tétele. Ismét ugrottunk tíz évet az időben megidézve az „Octavarium” albumot, hogy rögtön ezt követően egy „Mangini érát” is megidézzenek nekünk a „Distance over Time” lemezükről. Nyilván Portnoy az alapítója és alap dobosa a zenekarnak, tíz évig vártunk erre, hogy visszatérjen, de Mangini időszaka is meghatározó volt a zenekar életében, ezért szép gesztus, hogy azt a korszakot is megidézi a zenekar az évfordulón, amely időszak szintén zenei történelmük része. Ezután visszarepültünk 1997-be, hogy „elvesszünk a végtelenségbe”, következett a „Hollow years” (kedvenc dalom) a „Falling in to Infinity” albumról.

Itt szeretném megjegyezni, hogy én se hagyjam ki az örök vita témát, Labrie hangja tekintetében. Nagyjából a három órás műsor alatt négy helyen csúszott meg picit a hangja, ez férjen már bele ebben a mai „mindenkit a kritizálás kedvéért kritizáló” világunkban. Hatvan éves. Nem fog ugyanúgy énekelni, mint negyven évvel ezelőtt, emberből van. Indokolatlannak tartom, hogy jobban megkövezi még adott esetben a rajongó tábor is a hangjáért, mint más énekeseket, ami igen, van amikor nem tökéletes, de vannak rosszabb és jobb pillanatai, mint minden énekesnek. Nálunk az én kis szerény véleményem szerint a világon semmi gond nem volt vele, azon a négy megcsúszáson kívül, amit számoltam, és amiből az egyiknél még saját magát is kiparodizálta Mr. Labrie. Mindemellett a dalok között köszönetet mondott nekünk, és megjegyezte, hogy bármikor Magyarországon lépnek fel, felejthetetlen atmoszféra veszi körül őket lelkesedésünk által, ezért különleges helyet foglalunk el a szívükben.

Igen sokszor eltűnt hátul a gitár szólók alatt (ez sem új keletű), ezt aki járt már DT koncerten, tudja, hogy mindig így teszi, forró teát iszik általában, illetve egyéb más trükkökkel tartja karban a hangját koncert alatt is. Aki látott már Dream Theater DVD-n (vagy youtube-on) werkfilmet és vagy backstage kulisszatitok videót, nem lehet ismeretlen a dolog számára.

Petrucci mesterről természetesen csak szuperlatívuszokban tudok szintén beszélni, egyrészt mert a top három kedvenc zenészem között van, másrészt, amit ezen az estén is művelt, azzal ismét bebizonyította (ahogy minden koncertjén), hogy miért ő az egyik legjobb gitáros a világon. Petrucci Ernie Ball Music Man elektromos gitárokon és Taylor akusztikus gitárokon játszik évtizedek óta. Zenészek, zeneszakértők számára ez nem ismeretlen, aki kíváncsi a pontos gitártípusokra, a honlapján megtalálja.

Én szín szerint tudom melyik a kedvencem (#azösszes), (lila, kék, sötét barna). Hozta is majdnem a teljes kollekciót, amit természetesen dalok és korszakok szerint váltogatott az este folyamán. Az a sebesség, amivel ő a húrokat nyúzza, utolérhetetlen.

Portnoy szintén elképesztő, amit művelt a dobok mögött, az már szinte nem is emberi, tuti űrlény ő is, ahogy az egész zenekar.

Myung annyira precíz, hogy narancssárga basszusgitárjához passzolt színben a nadrág szára, pontosan ugyanolyan színben végződött lábszárnál, mint a hangszere. Ez sem a véletlen műve.

A hangzás mellett pazar lézer show is tarkította a látványvilágot illetve a kivetítő színes vizuális kis videóit, ami vagy épp az adott korszak dalaihoz illeszkedett témában, vagy csodás, végtelen színek kavalkádját jelenítette meg.

El ne feledkezzem Rudess mester billentyűzet építményéről se, a kottaállvány – amin egy Ipad is helyet foglal természetesen, a DT logo formájára készült. Rudess -től megszoktuk, hogy mindig készül valami új, egyedi dologgal, most épp ledes billentyű állvánnyal, ami természetesen és nyilván forgatható és dönthető is egyben, az oldalán mindig az adott hangszer jelent meg ami épp szólt (például zongora  billentyűk szaladgáltak rajta, vagy épp csak a látvány kedvéért ledes vizuális elemek szaladgáltak az oldalán oda vissza, hogy ne csak a fülünket, hanem a szemünket is vonzza.

2007-be ugrottunk az időben a harmadik kedvenc lemezemhez a „Systematic Chaos” albumhoz, (szintén egyik kedvenc dalomat játszották el a lemezről).

Itt már leszakadt a fejünk Portnoy erőteljes dobszólóitól  és Petrucci gitárszólóitól. 2003-ba „vonatoztunk” vissza gondolatban ezt követően a „Train of Thought” lemez egyik „sláger” dalával.

Már el is érkeztünk a szünethez, ami bő húsz percre nyúlt, hogy utána újult erővel térjenek vissza hozzánk kedvenc zenészeink. Következett legújabb daluk a „Night Terror”. Érdekes dal. Imádom, de még szokni kell. Ezután 2011-ig utaztunk vissza az időbe egy „drámai fordulattal” „Dramatic turns of events” album következett, bemutatta nekünk a zenekart, „mi az élet” a „This is the life” dallal.

A második felvonásban az „Images and Words”, a „Metropolis”, „Train Of Thought” és „Octavarium” lemezek között ugráltunk az időben zeneileg.

Az „Octavarium” címadó tétele után megjelent a kivetítőn „Dorothy, Óz birodalmából” , hogy haza varázsoljon minket cipői sarkainak háromszori összekoppintásával.

Haza is érkeztünk, a „Home” dallal, hogy aztán lelkünk felemelkedhessen a „Spirit Carries On” csodás tételével, ahol csillagos égbolttá varázsoltuk a nézőteret telefonjaink vakuival.

A záró tétel a Dream Theater „MTV slágere” (klasszikus kilencvenes évekbeli MTV, nem a mai), közösen elénekeltünk a „Pull Me Under” dalt, hogy utána mindenki állát keresve araszoljon a metróhoz, villamoshoz, parkolóhoz.  Ahogy elnéztem nehezen akartunk hazamenni, három órás műsoruk után sem akartuk, hogy vége legyen az estének. A koncert óta Petrucci gitár és Portnoy dobszólói szólnak a fejemben a háttérben. Varázslatos este volt. Valóban egy zseniális „Álom Színház” részesei lehettünk ismét, tudom, közhelyes leszek, de akkor is így van, legnagyobb mesterek a zenei világban a Dream Theater zenészei, erről minden egyes koncertjükön megbizonyosodom, de ez az este mindent vitt.

Az elmúlt huszonnégy év legtökéletesebb Dream Theater koncertje volt számomra.

A szervezésért köszönet a Concerto Music csapatának!

Balázs Adrienn
Fotó: Török Hajnalka

Videók

Setlist:
Act I:
1. Metropolis Pt. 1: The Miracle and the Sleeper
2. Act I: Scene Two: I Overture 1928
3. Act I: Scene Two: ll. Strange Déjà Vu
4. The Mirror
5. Panic Attack
6. Barstool Warrior
7. Hollow Years
8. Constant Motion
9. As I Am
Act II :
10. Night Terror
11. This ls the Life
12. Under a Glass Moon
13. Vacant
14. Stream of Consciousness
15. Octavarium
Encore:
There's No Place Like Home (Movie clip from 'The Wizard of Oz)
16. Act Il: Scene Six: Home
17. Act M: Scene Eight: The Spirit Carries On
18. Pull Me Under

[2024.11.18.]