A Napra: lehet nézni, de hallgatni is jó őket

NAPRAkész vagyok, teljesen kész a NAPRA zenekar Fonó koncertjétől: izomláz gyötör a csűrdöngöléstől. Eszméletvesztőhely. Nevük alapján napfényes pitypangszedős, bokrétás népzenét képzeltem el: gyerekzsivajjal, csordogáló patakkal. Ehelyett sziklák közt utat törő szurdokban morajló vadvíz zúdult a nyakamba. De nem bántam...

Tavasszal jelent meg “Holdvilágos” című lemezük, 2008-ban pedig Fonogram díjat kaptak a legjobb világzene kategóriában “Jaj, a világ!” albumukért A ködös Albionban is komoly elismerést kaptak a szaksajtótól, végül is két angol producer keze munkáját dicséri az anyag. Első budapesti koncertjük is itt volt a Fonóban, 1999-ben. Összetartásukra jellemző, hogy tagcsere nem volt. A napfogyatkozás baljós árnya lepi el zenei világukat, sötét szárnyak suhogása a balladai homályban.

A koncert fékeveszett hangulatát leginkább ahhoz az érzéshez tudnám hasonlítani, amikor egy szakadék fölött átugrató lángoló autóban ülünk. Ez a pillanat maga a borzongató tökély: a perzselő lángokat magunk mögött hagyva magasan szállunk, legyőzve a mélybe húzó erőket és még a kényszerleszállás kényszerű zuhanásáról is megfeledkezünk.

Az első szám egy csapásra berántotta a közönséget. Azzal a szenvedéllyel, mint amikor becéző szavak helyett letépjük a ruhát kedvesünkről. Majd jött a “Pici ház” és megbabonázott tinilányok lepték el a küzdőteret, jutalmul Jack Nicholsonos mosolyokat dobott nekik Miklós.

Both Miklós a gitárjához öltözött talpig feketébe és csak a lírai részeknél kapta elő a fehér hangszert. Lenny Kravitzos lágyságából pillanatok alatt képes transzformálódni, hogy aztán a Men in Black Edgarjának szuggesztív erejével ( “Csak a testemen át!”) adjon sötét tónust az érzelmes dallamokhoz.

Az élethez hozzá tartozik a sötétség is, időnként Árnyékénünknek is ki kell tombolnia magát : például az „Ugrós” dalok alatt. Hegedűs '30' Mátét családneve predesztinálta a zenei pályára, a hangszerválasztás eleve nem lehetett kétséges : “Mátéka, teszed le azt a trombitát! A név kötelez, fiam!”. Szerintem kettős életet él: nappal a kettős könyvelés és mérlegbeszámolókészítés szürke öltönyös világába olvad be észrevétlenül, majd munka után a hónalja alá csapja a hegedűtokot és elkezd élni, zenélni! Sokszor nem is tudtam eldönteni, hogy hegedűszólót hallok vagy a gitár sivít?

Pfeiler Ferenc alapos terheléspróbának tette ki a TAMA dobokat, Boby (Bobár Zoltán) harmonikán erősítette a népi vonalt, Winter Csaba két tűz között basszerozott.

Krámli Kinga már a mosolyával levett a lábamról. Légies tánca jól ellensúlyozta Miklós vad, férfias gitárjátékát. A robotmozgással és pantomimmel tarkított mozgása a régi szép underground időket juttatta az eszembe. Azt hittem, hogy a Gogol Bordello Adidas térdzoknis japán vokalistapárját sikításban senki sem tudja felülmúlni, de Kingának még ez is sikerült. Én már ennyivel bőven beértem volna, de bizony az énekhangja is csodálatosan szép.

Miklós gitárjátékát előszeretettel hasonlítják Jimi Hendrixéhez, talán a pszichedelikus elemek miatt. Én egyetlen gitárosidolom stílusához sem érzem egészen közelinek, úgyhogy nem címkézném be magával ragadó virtuóz játékát. Meg kell hallgatni és kész!

Azért nem lepődtem volna meg, ha a koncert végén a “Jaj, a világ!” után felgyújtja a gitárját majd levezetésképpen egy láncfűrésszel darabolja fel a hangfalakat. De feltehetően takarékossági okokból ezekre nem került sor. Sebaj, majd legközelebb!

-zendo-

[2010.11.30.]