| Végre megtörtént, amire oly hosszú ideig várt Budapest hangversenylátogató közönsége, és amit oly hőn áhítottunk mi, muzsikusok is: 2005. január 8-ának estéjén felcsendülhettek az első hangok a Művészetek Palotája Nemzeti Hangversenytermében.
Az esemény nem csak a közvetlenül érintettek számára, de mindazoknak ünnep, akik hittek abban és pontosan érezték, hogy Európa egyik kulturális centrumának már régóta kijár egy olyan létesítmény, amely méltó a magyar zenei élet újfent emelkedőfélben levő színvonalához. Amelyben kényelmes, ha úgy tetszik, eurokonform körülmények között adhatók elő azok a kompozíciók, amelyeket eleddig sehogyan sem, vagy csak jelentős kompromisszumok árán lehetett Budapesten megszólaltatni. Ahol ihletetten muzsikálhat akárki, legyen az szólista, kamaraegyüttes, vagy akár mamutzenekar. Hogy miért éppen Mozart-esttel nyitottunk, ahelyett, hogy a zeneirodalom valamelyik gigantomán művével tettük volna emlékezetessé a nevezetes dátumot? Nos, mi lehet nagyobb erőpróba, mint egy olyan mester zenéje, aki minden műfajhoz megtalálta az adekvát hangvételt, formai megoldást, hangszerelést? Aki hasonlíthatatlanul egyéni hangvételén belül talán a legheterogénebb nyelvezettel bír? Akinek zenei gondolatai nem tűrnek semmiféle hamis szándékú közeledést, erőltetett belemagyarázást, pöffeszkedő prekoncepciót? Talán döntse el a hallgató.
Egy bizonyos: mi, akik részesei lehettünk ennek az estének, természetesen teljes mértékben tisztában voltunk a pillanat jelentőségével. Budapest zenei életében e hangversennyel új időszámítás kezdődött.
Kocsis Zoltán
|
Hírek
