BluesSteel és a dzsunga chicagoi blues esete – avagy búcsú a Sörsátortól…

A hatvanas évek nyugatja már rég túl volt a rock’n roll lázadásán, mikor nálunk még gyerekcipőben toporgott a beatzene, az akkori progresszív nemzedéknek és pártunknak köszönhetően.

Hiába, jól zárt a vasfüggöny. Hazai bluesunk még csak nem is létezett, mert a tengerentúlról a „szél” maximum az angolszász partokig tudta elfújni a dallamokat, vagy a Luxemburg rádióig.  Aztán, ahogy telt-múlt az idő, mint a mesében, a beat-rock oldalhajtásaként csak felbukkant egy zenekar, a HBB itthon, akik a műfajt sikeresen interpretálták, és ezzel meghonosították a hazait, magyar szövegekkel. Viszont a klasszikus, elektromos, chicagói füstös kocsmákban zsigerből játszott eredeti amcsi bluest máig igen kevesen tudják úgy színpadra vinni, mint a budapesti székhelyű BluesSteel együttes. Mert nehéz dió ez! A mai generáció már a kereskedelmi médián szocializálódott, nincs utánpótlás. Történetünk innen úgy folytatódik, hogy a tíz éves zenekar pont ilyen bárokban, kocsmákban, klubokban szokott koncertezni, mint amiről szó volt fentebb, így nem meglepő, hogy a Városligeti Sörsátor az egyik kedvenc helyszínük volt. Mivel a szórakozóhely téli álom helyett idén végleges bezárásra ítéltetett, a BluesSteel megbecsülése jeléül méltó koncerttel igyekezett egy mérföldkövet letenni ennek oltárán. Szeptember 21-én vendégzenészekkel kibővülve olyan kétórás performance-ot tálalt a jelenlévő igényes közözönségnek, hogy páran kiestünk a gatyánkból, vagy ha úgy tetszik: leesett az állunk…

Este félnyolcra, zenészeink a vendégekkel már túl vannak a hangbeálláson, a sörpadok között megy az eszmecsere velük együtt, pár pacsi, hátba veregetés. A közös alapozást cigaretta füstje és családias hangulat lengi körül, nagyjából mindenki mindenkit ismer. Sokan vagyunk, vagy kevesen? Nehéz ezt megítélni, mert hétköznap este van és, hát tulajdonképpen rétegzene. Pedig várjuk a műsort vagy  százan. Kezdésre nyoma sincs lámpaláznak. Itt az idő, az előadók közülünk egyszerűen fellépnek a színpadra, próba nem volt(!),Vámos Peti (ének, gitár,) néhány keresetlen szóval köszönti a megjelenteket az illendőség kedvéért, taps lentről, és már szól is az első felvonás nyitója John Mayalltól  a Put it right back,  kontroll maga a közönség és a vendég zenészek.

Jól szól, pár apróbb igazítás a keverőn, a hangulat is bemelegedik, így nekik is könnyebb, mert a bluest csak zsigerből lehet jól tolni, muszájból karcol, vagy fals, vagy hogy is mondjam. Olyan ez, mint egy boszorkánykonyha, mindenki hozzáad valami összetevőt, lent-fent, akkor működik csak igazan az elixír. Jönnek a dalok egymás után: Stevie Ray Vaughantól a Cold shot, Pride and joy, vagy Jimi Hendrixtől a Hey Joe és az All along the watchtower. Néhány nóta után a bőröket már nem Kárnyáczki Gabi,aki pontos, mint egy svájci atomóra, hanem Pintér István, az egykori Radics Béla gitárkirály Atlantiszos pályatárs bírja hangra, a „Bad pennyvel” beszáll még jammelni ének terén Kyru, alias Radovics László, akit a Soulbrakersből is ismerhetünk. Vámos Peti énekhangjára sem érkezett ugyan panasz, de Kyru orgánuma annyira illik ide, mintha a ZZ Top Billyje szólna hozzánk a membránon keresztül egyenesen Texasból, bár épp SRV ment Chicago után, ha jól figyeltem. Mindegy, Texas az Texas.

Gyorsan le is szalad az első rész, repül az idő, kis „igény szünet”, majd folytatódik boszorkánykonyha főzőcskéje a Hendrixes Manic depressionnal, és a színpadra lép rackajames Ferenczi Gyuri, jön a Foxy Lady a világon nálunk először herflivel (szájharmonika)! Innentől kezd igencsak rendhagyóvá válni az est, mert olyan supergroup alakult ki, amit hazánkban még nem tapasztaltam! A B.B. King Thrill Is gone-nál „ sír„a gitár,Vámos Peti  Fender Stratojából, ami „kell”, az ki is jön, felel rá a herfli, majd random Kyru – Ferenczi duett, ha Szakács Karcsi basser - kőszikla,  jobb időkben egyházat lehetett volna a szilárdságára alapítani , és Kárnyáczki Gabi, a dob mögül nem volna észnél ritmus terén, borulna a 4/4 vagy a 6/8,  és isten tudja milyen zsigeri free előadásba csaptunk volna át az „erdőben”! Ösztönből megy minden, ami igazi örömzene, csak a jazznél szoktak ilyet, de úgy látszik, itt is működik! Olyan hangok, ritmus és feeling jön le a stageről, lentről meg wesco csizmák csattogó üteme kísér, hogy esküszöm párunknak könnybe lábadt a szeme a gyönyörűségtől! Zenei orgazmus, vagy mi. Nem ciki ez, hanem leírni nehéz. Egészen zseniális, és talán megismételhetetlen.

Művészeink is érzik, hogy valami elképesztőt alkottak, amire maguk is csak titkon számítottak, látszik a szemükből. Texasban járunk, egy batár V8-ban a road 66-on és megálltunk épp egy italra a következő bárnál, ahol zene szól. Ez az. A ZZ Top „Sharp Dressed Man. Ezzel zárunk. A szél meg egy ördögszekeret kerget porral keverve a kaktuszok között. Ilyen volt kábé, bár lehet nem jó a hasonlatom. Kicsit ráhúzunk az este tízre, de a csendrendelet szigorú ítész, így is elégedetten távozunk mindahányan, akár hallgatnánk reggelig… A vége után nincs is miről beszélni, mert a mai est zenéje magáért beszélt. Mámortól bódultan ballagunk, ami nem a sörtől van. A hely bezár, de a bluesra éhes közönség nem marad hoppon, állandó klubot kapott a BluesSteel októbertől a Fővárosi Művelődési Házban, a XI. Fehérvári út 47 szám alatt. A következő „dzsunga” nap október 21. Ott a helyem.

Juhász Peti

[2016.10.05.]