Ex Auro - Szembecsukós mélység, hajlibbentős szépség

Páratlan zenei élményben lehetett része annak, aki május 12-én ellátogatott a pécsi Művészetek Házába.

Az Ex Auro nevű formáció Keck Mária – az egyik leghíresebb magyar flamenco táncos-énekes - és Tomaz Pacnik szlovén jazz-zongorista együttműködéséből jött létre. Saját megfogalmazásuk szerint „world-jazz fúzió projekt” ez, azaz a világ zenéi között kalandoznak, jazz-zongora aláfestéssel kísérve, flamenco tánccal fűszerezve. Az üzenet pedig egyszerű: bár sokszínű a világ, a zenében egyek vagyunk, eggyé válhatunk.

Kevés csodálatosabb zene van, mint a zongora kísérte emberi ének – ha ez még ráadásul gyönyörű tánccal is párosul, a zenei határok és konvenciók feszegetésével, egészséges kitolásával – vagy akár semmibe vételével - az a non-plus ultra. Ennek az iskolapéldáját láthattuk Pécsett, a Pécsi Flamenco Egyesület és a ZsÖK NKft szervezésében: etnikus dalok (indiai, török, arab, szefárdi, roma, perui, argentín) szólaltak meg két kiváló művész megfogalmazásában. A dallamok keveredtek a jazzes hangzásvilággal és a flamenco ritmusok lendületes erejével.

A megnyílás, átadás mesterfokát élvezhettük ezen az estén. A produkció csodálatos példája volt az emberi jelenlét egy légtérben, embertől-emberig ható erejének: zene és tánc által, lélektől – lélekig. Meditatív muzsikáról volt szó: improvizatív zongoradallamokkal kezdtek, melyet tánc követett - a csendben. Csak a „csett”. A csendből pedig mély, ősi erejű hang tört elő: Mária gyönyörű éneke. Elsőként egy romániai cigány dal, majd egy makedón és egy indiai dal szólalt meg, azután pedig egy spanyol (avagy portugál?) örömteli mesélést hallhattunk előadásában.

Méltóságteljes volt a tánc, feszes, kecses, magával ragadó, ahol egy hajsimítás is részét képezte a művészi élménynek. Az előadóművész hölgy megjelenése is különös jelentőséggel bírt, hiszen Keck Mária gyönyörű hosszú hajával, szépségével, dekoratív öltözetével olyan volt maga is, mint egy orientális festmény. Komplex audio-vizuális élmény volt tehát, amit kaptunk: táplálék szemnek, fülnek – és a léleknek.

Az egzotikus nyelveken előadott szövegek azok számára is tökéletesen átadták a szenvedélyt, a fájdalmat, a szépet, a jót és a rosszat, akik egy szót sem értettek az adott nyelveken. És nemcsak a nyelv és a dallamvilág, de talán még inkább a ritmusok variációi voltak azok, amik megkülönböztették az egyes népek dalait. Hozzá még a mozdulatok, a pillantások és a zongora lendülete és alázata együtt épített fel egy egységes élményt, „szem- és fül-odaragasztó” szuggesztivitással. Ugyanis Mária minden hangjára és mozdulatára oda kellett figyelni.

Aztán a zongora első jazz-es groove-jai  más vizekre vitte az addigi hatást, igazi fúziós word-music kerekedett belőle ilyen formán. De Hanz Zimmeres elemeket és Bartókos ostinatokat is felfedezhettünk itt-ott Tomaz Pacnik zenéjében. Ám a viszonylag komoly hangulat ellenére voltak mosolyok és feloldó nevetések is ezen a koncerten.

Elhangzott egy magyar népdal is, amelynél először támadt némi kételyem, hogy a keleti-orientális énekstílus (és főként annak jellegzetes torokhangja és vibrátója) nem túl stílusidegen-e itt, de a zongora elringató futamaira végül mégis megmaradt a szemlecsukós együttrezgés, élvezet. A flamenco sem volt zavaró már egy idő után, a népdal magyarsága ellenére sem.

Ezután egy intenzív, „tapsos” nóta következett, melynek a végére be is pörgött a művésznő, minket is táncoló dervisként „bezsongatva”. Elhangzott a világhírű „Szomorú vasárnap” is, megcifrázva, elflamencozva, és ezáltal egészen új köntöst kapva és új értelmet nyerve. De miért pont így NE lehetne kiteljesíteni az ebben a dalban rejlő szenvedélyt és szomorúságot? A flamenconak azt is megengedjük, hogy erre a dalra táncoljon – mert ez a fájdalom tánca (is).

Tomaz Pacnik saját szerzeménye, zongoraszólója, amely ezután következett, szintén egészen magával ragadó volt, és én közben azon merengtem, hogy milyen jó lenne gyakrabban ebbe az elrévült állapotba kerülni tudni. Mert ez egy áldott, gondolkodástól mentes, szabad állapot – hála érte az összes zongorabillentyűnek, húrnak és kalapácsnak, és az azokon játszó ujjaknak. Valószínűleg a közönség is megérezte és értékelte mindezt, mert vastapssal nyugtázta a darabot.

Végül, - épp, amikor kezdtem hiányolni a hastáncot -, felkerült a művésznő csípőjére egy kendő és egy törökországi cigány-dal csendült fel páratlan ritmusban, páratlan zenei világot elénk tárva. Mária elmondása szerint ez a dal általában egy klarinéton és dobon szólal meg, de manapság diszkókban, az utcán is felharsan, és erre táncol a török nép. Mégsem tipikus hastáncot láttunk, hanem csípőringató, erotikus vonaglást hol a földön térdelve, hol azon – vagy afölött?... - lépdelve.

Ezt követte egy dobsimítós-püfölős, törzsi dalokat idéző mezítláb előadott szépséges ének - mint kiderült, egy indián dal. Jómagam mindig is becsültem az egy hangszerrel kísért egy-szál énekeket (lásd Palya Bea), így nem csoda, hogy ez a dal is teljesen magával ragadott és lenyűgözött. Akárcsak az utolsó, indiai dal. Aztán amikor azt hittük, hogy ezt már nem lehet tovább fokozni, hatalmas meglepetésként egy helycserés támadás szemtanúi lehettünk: a zongoraművész úr táncra pattant, a táncos-énekes hölgy pedig a zongorához ült és zseniálisan zongorázott. A végére egy kis jazz-es éneklés is kaptunk – csak az íze végett (ha már a jazz-zongorista is flamencozott előtte…).

Az Ex Auro koncertje végül tökéletesen megerősített abban, hogy egy dal származhat egy másik néptől, másik törzstől, de a zene egyetemessége megengedi azt, hogy akár egy másik nép táncát fűzzük hozzá a dalhoz, azzal díszítsük, egészítsük ki azt, azzal váljon egy másféle egésszé.

Írta: Horváth Genovéva                                             Fotók: Szalai Bence

[2018.05.22.]