Diótörő bemutató a Budapesti Operettszínházban - interjú a címszereplővel

Gallai Zsolt a Budapesti Operettszínház címzetes magántáncosa. A Magyar Táncművészeti Főiskolát 2003-ban végezte. Két évig a Pécsi Balett csapatát erősítette, összesen hét évig táncolt az Operaházban. Lőcsei Jenő hívására 2012-ben szerződött a Budapesti Operettszínház Balettkarába. Több sikeres bemutató mellett, táncolt A Notre-Dame-i toronyőr (2005), Egmont nyitány (2006), Bahnhof (2007) bemutatókban. Jelenleg a Diótörő címszerepére készül a Budapesti Operettszínházban.

Hét éve táncolsz a Budapesti Operettszínház Balettkarában, elmeséled milyen volt mikor ide szerződtél, mit éltél át akkor?

Az Operaházba Harangozó Gyula vett fel annak idején, onnan a Pécsi Baletthez kerültem, majd vissza az Operába. 2012-ben Lőcsei Jenő volt az, aki fantáziát látott bennem, majd felvett a Budapesti Operettszínház Balettkarába. Én klasszikus baletton nőttem fel, azt tanultam, annak a világában dolgoztam nagyon sokáig. Ebben a színházban azonban, rengeteg stílust kell tudni. A Cigányszerelemben például néptáncos elemeket kellett megtanulni. Az agyamnak is át kellett állnia ezekhez a stílusokhoz. Következő munkám volt a Marica grófnőben a Tabaren revü, ami addig végképp távol állt tőlem, új világ volt számomra. Sokáig a sztepp sem került bele a repertoárba, de A chicagói hercegnő ezt is meghozta. Ezt a stílust is a nulláról kellett kezdenem. Gyakorlatilag folyamatos a fejlődésem.

Azon belül, hogy táncos az ember, kell-e valami különleges adottság ahhoz, hogy az Operettszínházban megállja valaki a helyét?

A stílusérzék nagyon-nagyon fontos. Minden darabban jelen vagyunk. Előadásról előadásra változnak a stílusok. Sőt az is előfordul, hogy egy előadáson belül több stílus is előjön. Az Operettszínház rendkívül színes repertoárral rendelkezik a táncok szempontjából is. Nagyon sok előadást játszunk. Amikor egy új stílust tanulunk, aggyal nehéz véghezvinni azt, hogy rövid idő alatt jó minőségben jöjjön létre a produkció. Rengeteg koreográfia van a fejünkben.

Van különleges technikája a táncok elsajátításának, memorizálásának?

Gyerekkortól a táncosok mozdulatokat lesnek el, úgy tanulnak. Vannak szerencsések, akik „egy mutatás, egy tudással” tudják elsajátítani egy koreográfia lépésanyagát. Van, aki ennél aprólékosabb, elemzőbb. Én is ilyen vagyok. Ha egyszer rögzítek valamit, azon már nehezen változtatok. A finom stíluselemek kidolgozására természetesen több idő kell. A két és fél órás próba alatt, be lehet tanulni egy 3-4 perces számot is, de csak lépésanyagában, nem előadás szinten.

A Diótörő nem a szokásos balettkari feladat. Ez önálló táncbemutató. Hármas szereposztásban adjátok elő, Sík Milánnal és Somai Valérral játsszátok a Herceg szerepét. Mióta készültök rá?

Szerencsés helyzetben vagyok, bár az egyik szemem sír a másik meg nevet. Én sajnos nem voltam benne a János vitézben. Míg a kollégáim arra a premierre készültek, mi Kozmér Alexandrával, partnernőmmel, elkezdtük a betanuló próbákat. Ez valamikor október közepén volt. Sok időre és gyakorlásra van szükség, hogy a mozdulatok minőségileg is olyanok legyenek, amilyeneknek lenniük kell.

Harminc éve nem volt táncbemutató az Operettszínházban. Mit éreztetek a balettkarban, amikor megtudtátok, hogy Diótörőt, balettot fog bemutatni a színház?

Nagy öröm és hatalmas megtiszteltetés volt érezni a bizalmat, hogy hisznek abban, hogy mi egy ilyen hatalmas produkciót meg tudunk csinálni. A balettkar számára nagy lehetőség klasszikus táncban megmutatni magát. Minden darabban szerepelnek táncosok, de a Diótörő a táncosokról szól. Most a testünkkel, a mozdulatainkkal mesélhetünk el egy történetet és a figyelem most csak rajtunk van, mi vagyunk a főszereplők, minden táncos.

Nagyon nagy lehetőség és komoly munka, a csapaton is érezhető, hogy mennyire élvezi mindenki. A munka során felnövünk a feladathoz. Kihívást, és motivációt ad az embereknek.

Az ünnepi időszakban tizenegy előadás lesz a Diótörőből. Tudsz arról, hogy máskor is lesz alkalma a táncosoknak megmutatkozni?

Ez a terv, igen, ez most egy új dolog. Harminc év után, most a táncosokért is van lehetősége a nézőknek beülni a színházba.

Az előadást Harangozó Gyula rendezi. Csajkovszkij klasszikusa kap-e valami modernt, mire számíthatnak a nézők ebben az előadásban?

A zenemű adott, és táncstílusilag az előadás teljesen klasszikus, ahogyan a jelmezek is.  

A mai gyerekekhez azonban, picit közelebb hozzuk a művet. Például míg az eredeti feldolgozásban, az első felvonásban bohóc, spicc-baba, és néger szerepel addig itt, Barbie baba, Pókember, és egy robot van.

Ami régen bábjáték volt a Diótörőben, az most vetítés lesz, és egy videójáték segítségével küzdenek majd a gyerekek. Úgy gondolom, ettől nem csak maibb, de látványosabb is lett az előadás. Feri csínytevéseivel egy kis humor, csibészség is van a darabban. Ő az, aki Klárának ahol tud, keresztbe tesz, elrabolja tőle a babát, fellöki Drosselmeyert, aki az egész előadásnak a varázslója. Feri tipikus rosszfiú karaktert hoz, és ebben vannak lehetőségek a humorra.

A másik szereposztásban Drosselmeyert táncolod, nagy próbatétel ez számodra?

Igen. Egyik előadásban Hercegként, másikban Drosselmeyerként vagyok jelen. Ő a fő-fővarázslója és koordinátora az egész darabnak. Nagyon fontos szerep, és Harangozó Gyula koncepciójában nagyobb jelentőséget kap a karakter, mint más koreográfiákban. Ő mozgatja a szálakat és nagyon sok jelenete van.

Két szerepet eljátszani egy előadásban komoly feladat, nem könnyű váltani a karakterek között. Nekem személy szerint is nagy lehetőség a Diótörő, és a rendező-koreográfus, valamint a vezetőség részéről nagy bizalmat jelent.

Az előadás hossza 2x50 perc. Gondolom edzettnek kell lenni hozzá. Hogyan változott a napirendje a balettkarnak az elmúlt közel egy év során?

Régen is hatalmas bemutató mennyiséget csináltunk, a próbák általában 10 órától kezdődtek, és nem tudtak minket nélkülözni róla. Előfordult, hogy egy hónap is eltelt balett óra nélkül. Most az egész próbarendszer úgy lett újraépítve, hogy nekünk 10-től 11-ig minden nap balett óránk van. Ez fontos számunkra, hiszen az izomzatunkat, a testünket kondícióban kell tartani. A balett órák nélkül, nem tudnánk élni egy ilyen lehetőséggel, mint a Diótörő, hiszen elkopik a technika, leépül az izomzat, fennáll a sérülés veszély.

A színház balettkarában nagy az összeszokottság?

Az elmúlt pár évben jött pár fiatal a csapatba, de alapjában véve összeszokottak vagyunk. Nagy szerepe van ennek azért is, mert rengeteget vagyunk együtt a színpadon. Csak összenézünk, és tudjuk, mit kell csinálni. Előfordult, hogy lekéstünk egy zenei pontot - számtalan olyan momentuma lehet egy előadásnak, ami ezt kiválthatja - az ember egy pillanat alatt felméri, kit kell figyelnie, hogy helyére kerüljön minden.  Fontos a bizalom.

A táncosok gondolom, szeretik a zenét, neked van kedvenc zenei stílusod? Hogy állsz a Diótörővel?

Nagyon szeretem a zenét, de hogy melyik stílust, az korszakonként mindig változik. Az örök kedvencem Giuseppe Verdi operája a Rigoletto, arra imádok még főzni is.

Tizenkét éves voltam, amikor bekerültem a Diótörőbe, akkor játszottunk tizenöt előadást egy hónap alatt. Amikor édesanyám otthon a CD lejátszóba berakta karácsonykor a Diótörőt, annak azért annyira nem örültem. Volt egy időszak, amikor kicsit sok volt belőle. Most már jó pár éve nem volt az életemben zeneileg, és most kifejezetten örültem neki. Eszembe jutottak történetek, zenei pontok, ahol valami vicc került az előadásba.

Felidéződött bennem az a kép, milyen volt gyerekként látni, hogy valaki a színpadon táncolja a Herceget. Most pedig itt vagyok, Herceget táncolok, és valószínűleg azzal a nosztalgiával nézek ezekre a gyerekekre, ahogyan akkor nézett rám egy felnőtt táncos. Izgalmas dolog ezt megélni mindkét oldalról.

Milyen gyerekekkel dolgozni?

A Carousel musicalben már találkoztunk gyerekekkel, de ez most más. Nagyon jó érzés. Jól akarják csinálni, fegyelmezettek, amikor dolgozni kell. De abban a pillanatban, hogy mi felnőttek instrukciót kapunk, náluk azonnal beindul a jó értelemben vett csibészség. Feltöltő, jó energiákat hoznak a színpadra.  Drosselmeyerként rengeteg közös jelenetünk van, ő játszik velük, kártyajátékokkal lefoglalja őket. Nagyon érdeklődőek, ötleteket hoznak. Egészen kinyíltak a próbafolyamatban, mint kis művészek, és cseppet sem törte le őket az sem, ha elfáradtak.

A táncos pálya gyönyörű lehet, de laikusként is jól megítélhető, mennyi munkával és áldozattal járhat. Hogyan lettél táncos, ajánlanád a fiataloknak, hogy bátran válasszák ezt az utat?

Édesanyám testvére táncművész volt, a Magyar Táncművészeti Egyetemen végzett, később pedig Miamiban dolgozott. Hosszú ideig nem járt Magyarországon. Én kisgyermekként birkóztam, de amikor a nagybátyám kilenc éves koromban megnézte az adottságaimat, azt a tanácsot adta, hogy menjek el felvételizni a táncművészetire. Ilyen formán, van az én történetemben egy kis Billy Elliot. Elmentem és felvettek.

Nagyon szép szakma táncművésznek lenni. Tele van kihívással. Rendkívüli fegyelemre, akaraterőre, magabiztosságra tanít. Tartást, testtudatot ad. Pontos rendszert szab a mindennapokban és megtanít szoros közösségben élni. Az alázat, a figyelem az élet bármely területén elengedhetetlen.

A táncos szerepek is úgy vannak kitalálva, mint a prózai előadásokban. Az életkornak és a tapasztalatnak megfelelő táncos karakterek vannak, a szülő, az idős pár, a nagymama, a nagypapa, a bölcs. Az idősebb kollégáknak is jó szerepek vannak, melyekben nem annyira a fizikai erő, hanem a színpadi rutin, a kiállás, a tapasztalat, a mély érzelmi töltés a fontos. A táncos pályának sincs előbb vége, mint bármelyik másiknak, és nagyon szép.

Az interjút készítette: Jagri Ágnes

Fotó: Németh Anna

Jegyvásárlás

[2019.12.25.]