Rólad szóló zene…

Dolhai Attila, az ország egyik vezető musical színésze új albumot jelentetett meg a Sony BMG gondozásában, Olasz szerelem címmel. Tizenkét dal – tizenkét üzenet a szerelemről, ajándék a férfiaktól a nőknek. A Budapesti Operettszínház fiatal művésze azoknak ajánlja, akik szeretik, ha a lelkükhöz szólnak, akik vigaszt keresnek a mindennapokban. A korong sajtóbemutatója után próbáltam kicsit kifaggatni Mozart, Rómeó, Rudolf, és még számtalan főszerep megszemélyesítőjét a lemezhez fűződő kapcsolatáról.

- A bevezető filmben azt mondtad, hogy lehet, hogy korai még ez az album. Mire gondoltál?
- A lemez időszerű, a tartalmi részét tekintve. Ezeknek a daloknak van viszont egy énektechnikai oldala. Az eredeti előadók - Andrea Bocelli, Alessandro Safina - klasszikus éneklési móddal éneklik ugyanezt, és ezt ráadásul az olasz nyelv nagyszerűen támogatja. Úgy éneklik, mintha operát énekelnének. Amikor nekiláttam, bedőltem ennek a dolognak, annak, hogy ezt magyarul is így kell. Amikor visszahallgattam az első felvételeket, azt mondtam, te jó Isten, milyen maníros hülyeséget csináltam… Elég sok munka volt eljutni odáig, hogy közvetlen legyen a dal, amit énekelek, hogy személyes legyen, és ne arról szóljon, hogy én most énekelek. Nagyon jól sikerült összességében a lemez, mégis már hallom azokat a dolgokat, amiket most könnyedebben énekelnék. Tudod, úgy kéne lemezt felvenni, hogy a sorrend fordított legyen. Először el kellene készíteni az anyagot, azzal elindulni turnézni, énekelni, és két év múlva elmenni a stúdióba és felvenni. Akkor egy igazán jó anyag születhetne. Most fordítottan megy, előbb felvesszük a lemezt, utána gyorsan megtanuljuk, amit a lemezen csináltunk, és utána visszük el turnézni. Olyan, mint egy előadás a színházban – jön a bemutató, aztán eltelik egy év, és egy egészen más minőségű előadást láthatsz. Valahol kell a megalkuvás, és bizonyos szinten el kell, hogy fogadd, hogy ez így jó. Hiába tudod, hogy holnapután ez még jobb lesz, el kell fogadnod.

- Maximalista vagy…
- Hát…igen. Muszáj. Ettől tarthatunk ott, ahol tartunk. Valószínű azért érzem azt, hogy ez az olasz könnyedség ami már benne van, ennél még sokkal könnyedebb lesz majd a koncerten…

- Említetted a sajtótájékoztatón, hogy februárra tervezed a koncertet. Turnéban nem gondolkozol?
- Nagyon örülnék, ha elvihetném vidékre, csak a színházban annyira be vagyok táblázva, hogy alig-alig találok időpontot. Az a gond, hogy ha elmész vidékre, szerdára nem tehetsz koncertet, Debrecenben, vagy Nyíregyházán…illetve lehet, de a vidéki emberek nem mennek hétköznap színházba – ők hét közben dolgoznak. És én hétvégén szinte mindig játszom az Operettben.

- Már most nagyon elfoglalt vagy. Mi lesz, ha beindul a cd? Akkor még ennyi időd se lesz. Felkészültél erre?
- Remélem, hogy beindul. Nem tudom, hogyan lesz…ahogy majd a sors hozza. Szeretném, ha játszanák a rádiókban is a dalokat.

- Nem gondolod, hogy veszélyes? Már most elsőszámú musical színész vagy, óriási rajongótáborral. Szétszednek…
- Ne ijesztgess! Nem tudod, miket írnak róla a rajongók? Jókat írnak?

- Első hallgatásra nagyon kellemes, aztán fel kell tolnod a hangerőt, akkor kezd el nagyon személyes lenni. Jókat írnak róla, de ők a rajongóid…
- De azért ennek nagyon örülök…

- Tényleg, ki volt a célközönséged a lemezzel?
- Nem gondolkoztam azon, hogy tinik fogják-e hallgatni, vagy idősebbek. Szerintem mindegy. A kiadónak nyilván nagyon fontos, hogy ki a célközönség. De amikor először erről beszéltünk, azt kérdezték, mit csinálnék szívesen. Akkor még azt mondtam, hogy igazán nem tudom. Rengeteg munkám, előadásom volt, nem volt időm ezzel foglalkozni. Aztán hirtelen beugrott - éppen előtte hallgattam Bocellit, meg talán Pavarottit is tévéfelvételen - hogy tudod mit? Ha valami ilyesmit csinálhatnék mint Bocelli, az szuper lenne! Tehát én nem a közönséget találtam meg először, hanem a vágyat magamban arra, hogy mit szeretnék, mibe fognék szívesen. Ha ezt ráadásul valaki meghallgatja, akkor az igazán nagy öröm. A kiadó azt mondta, rendben – nyílván nekik az is szempont, hogy eladható legyen a kiadott lemez. Én úgy gondoltam, hogy akik a színház miatt szeretnek, azok meg fogják vásárolni. Arra is gondoltam, hogyha nekem jól esik énekelni, akkor nekik is jól fog esni hallgatni.

- Csak nehogy te legyél a magyar-Bocelli…
- Mások vagyunk. Meghallgattam az összes lemezét, az enyémre is került fel olyan, amit ő énekel, de egészen más.

- Egyszer egy beszélgetésben mondtad, hogy te nem musicaleket hallgatsz a kocsidban... Elárulod mit?
- Ha úgy nagyon kedvem van zenét hallgatni, akkor Santanát hallgatok, Stinget hallgatok, Deep Purple-t hallgatok.

- Deep Purple-t?
- …és Bocellit is hallgatok. Vele vagyok úgy, hogy egyszerűen nem tudok betelni a hangjával. Gyönyörűnek hallom a hangját, a hangja színét. Pavarottival ugyanígy vagyok. Van a kocsiban lemez tőlük. Vagy mondok neked mást: Váradi Roma Café is van az autóban. Ez mindig hangulat kérdése. A Jazzy rádiót is imádom, pedig ott nyilván nem fogják a lemezem lejátszani…szóval nagyon változó. Van hogy Cserhátit, Charlie-t még a magyarok közül.

- Úgy akartál szólni a lemezen, ahogy a férfiak gondolkodnak a nőkről, a szerelemről. Szerintem a férfiak abszolút nem így gondolkodnak a nőkről, pontosan ezért szeretnek Téged hallgatni.
- Mármint a nők.

- Igen, a Te CD-det, az előadásaidat.
- Akkor én, mint férfi így gondolkodom.

- De Te nem érzed ezt?
- Inkább látom. Tudod, amikor elmegyek egy társaságba, ahol párok vannak, sokszor úgy látom nem boldogok, és nem tudják, miért nem azok. Akkor nagyon szívesen mondanám –csak nagyon nehéz nem okítani őket,- hogy hülyeséget csinálsz, ne így gondolkodj. Ha hirtelen szembeállítod önmagával, akkor nem hajlandó elfogadni, hogy az ő. Általában az emberek nagy része így van ezzel. Akár férfi, akár nőről van szó, bár általában több boldogtalan férfival találkozom. Azt érzem, hogy boldogtalan, mert nem tud boldogulni a saját partnerkapcsolatában a szerelmével, a feleségével. Ezek nyilván oda-vissza játékok. Nem adok, és nem kapok. Mit várnak tőlem és mit várok a másiktól? Általában csak az egyik kérdés van jelen, és ez okozza a problémát. Igazad van, én ezt valóban tapasztalom, de szeretném azt hinni, hogy ez változhat. Hiszen látok sok olyan párt is, akik képesek egyensúlyban tartani a kapcsolatukat. Hajlamosak vagyunk magunkkal foglalkozni, a férfiasságunkkal és nem tudjuk, hogy akivel élünk az tesz igazán férfivá, tudod? Érted, hogy mit mondok?

- Ez szép… De azt is mondtad, hogy ez manapság nem divat.
- Igen, mert Ének vagyunk, tréningekre járunk, ahol a problémák megoldása a minél jobb pozíció, átértékelődünk, és azt hisszük nem szabad kilépnünk a szerepünkből, mert vesztes helyzetbe kerülünk. Ez a verseny otthon is folytatódik és nem egymás örömét keressük csak a sajátunkat, mert azt gondoljuk megérdemeljük a kényeztetést, hiszen viseljük ezt az őrült nehéz szerepet. Itt hangsúlyozom nemtől függetlenül, az emberről beszélek. Nagyon fontos - és a nők ott tudnak segíteni - hogy ez ne így legyen, mert kedvesek, okosak, szépek, és csábítóak is tudnak lenni, ha akarnak és ez egy férfi számára épp elég. Merjük kimondani, hogy vágyunk a romantikára.

- Nem mondjuk ki, mert szégyelljük, mert ciki…
- Ciki, mert ha romantikus vagyok, akkor sérülékeny vagyok, és én nem lehetek az, mert sérthetetlen vagyok. Ez a sérthetetlenség igen merevvé és görcsössé tesz és egy csomó baj ebből van.

- Játsszuk a játékot?
- Igen, igen. Talán azt is mondtam, hogy ezt vigasznak szánom.

- Ez az is. De mi van, ha ez hamis illúzió? Hogy azt mondod, hogy ilyen van, és igazából nincs is…
- Ez nem könnyű, senki sem tökéletes türelem. Én papolok itt a romantikáról, de senki ne higgye, hogy én nem vagyok önző, ha dolgozom, nem vagyok hisztis, ha fáradt vagyok. Csak azt mondom, hogy annál nagyobb boldogság nincs, amikor örülni látom azokat, akiket szeretek. És az még nagyobb boldogság, ha én vagyok az örömük okozója. Ezért viszont csak én tudok tenni senki más!

- Én arra gondolok, hogy a nők, ha hallgatják, arra gondolnak: úristen, a férfiak így gondolkodnak? Aztán hazamennek, és…
- Ja, értem, értem

- Héé?? te miért nem nézel rám, és mondod, hogy, látom a szivárványt a szemedben? Tudod, mit mond? Hogy hol a vacsi? Ez valahol egy hamis illúzió a saját kis életükben.
- Hát igen…De végül is az összes művészet az.

- Én csak arra voltam kíváncsi, hogy te mennyire vagy benne…Írtál szöveget, de mennyire vagy Te magad?
- Ez egy idealista lemez. Én az vagyok. Viszont amikor összeraktuk az egész lemez anyagát, egy dolgot hiányoltam benne: hogy nem tudok egy jót röhögni rajta.

- Röhögni valóban elég nehéz rajta. Bár amit a gyermekedhez írtál…na jó, azon is csak meghatódok, annyira szép…
- Az olaszok ilyen szépek… én még nem voltam ilyen helyen. Elmész a Szent Márk térre, sokkoló: szép, szép, szép, szép, szép, szép. Nem látod azt, hogy… de mégis, látod: amikor kilépsz a csónakból akkor látod, bizony milyen galambszaros ez az egész város – de a többitől egyszerűen nem veszed észre, mert olyan gyönyörű. És ez az ő zenéjük, és igen, ez egy idealista történet. Szerintem törekedni kell efelé. Oké, én sem mindig ez vagyok, nekem is vannak gyengébb napjaim, csak valahogy jó ezekkel azonosulni. Idealista, igen. Én az vagyok…

-jjuli-

[2007.10.19.]