Igényes instrumentális rock Utasi Andrástól - Morpheus játéka
Utasi András sok zenekarban, mindenféle pozícióban – gitárosként, billentyűsként, énekesként, basszusgitárosként, dobosként is – tevékenykedett már, s 2010-ben megjelent szólóalbumán is gitárral a kezében láthatjuk, hallhatjuk. Ahogy a borítón olvasható, a zene, a gitárok, a szintetikus hangszerek, a keverés és a borítóterv is az ő munkája, s az anyag a Morpheus játéka címet kapta.
Háromnegyed órányi igényes instrumentális rock született, némi progresszív és klasszikus beütéssel. A tizenkét szám többsége két-három-négy perc körüli, könnyen befogadhatóak, érdekes, kellemes dallamokkal. Nyitásként azonban épp a Törött szárnyú madár címet viselő, leghosszabb szerzemény csendül fel. Éteri hangokkal indul, amibe belesír a gitár, majd a csembaló-szerű aláfestés teszi szép-tündérivé. Helyenként talán kissé unalmassá válik, de hallhatóan gondosan szerkesztett az egész szám, határozott lezárással – amit meglepő módon, elvágólagosan egy egészen lágy téma teljesít ki az ötödik perctől.
Lágyságban az Angyali ajándék és a Zafíra a csúcspontja az albumnak. Előbbi karácsonyi hangulatot varázsol, szinte látni, ahogy a kipirult angyalkák a hóban játszadoznak, az éjszaka fényeit pedig a számtalan gyertya és csillagszóró adja. Az elmerengő, lépegető Zafíra a zeneszerző feleségének íródott.
Az album címadó dala pörgős, játékos, lendületes – ami újfent igencsak árulkodó, hiszen Utasi András kutyájának, Morpheusnak dedikálta. Billentyű és gitár felelget egymásnak izgalmasan, a szám közepe táján egy szusszanás után folytatódik a hancúrozás, futkározás, rongymarcangolás.
Erős hatás az érzékekre
A tizenkét szám közül talán a Vad folyó hat legerősebben az érzékekre. Magával ragadóan árad a dallam, időnként megtörik, hangonként pereg, aztán élesen megcsillan, épp csak át nem hágja a korlátait – pont, mint egy vad folyó, igen. Az album egyik legjobb száma.
A másik erős hangulatteremtő szerzemény az Eldorado. A keringő alapra középkori táncdallamra emlékeztető zenét ültetett Utasi, amihez az elektromos gitár feltűnően jól passzol.
A „komoly”-ságot, a klasszikusok tiszteletét egy elismerésre méltó Muszorgszkij-átirattal (Hopak) mutatja meg, az őrült zsibongást pedig a tömör Haggyá má’ fejezi ki.
Az albumon a domináns gitárjáték mellett a különböző billentyűsök is megállják a helyüket, viszont az ütős szekció, a dobok nem igazán fantáziadúsak, sőt, helyenként nem túl változatos voltukkal gyengítik a szerzemények színvonalát. Az albumzárás nem igazán meggyőző, mintha szétszórva maradnának, nem kerülnének dobozba Morpheus játékai… Összességében azonban nyugodtan kijelenthető, hogy egy kimunkált, igényes, színvonalas albummal mutatkozott beUtasi András.
– Fejes Anna –
[2010.11.12.]