Lesz még egyszer… - megnéztük Bródy János Arénakoncertjét
Nem gondoltam, hogy eljön az az idő, amikor még élőben láthatom a magyar zenei “nagy öregek” egyikét. Amikor értesültem róla, hogy Bródy János jubileumi koncertet ad, nem is volt hát kérdés, hogy ott a helyem – Édesapámmal együtt, akinek az életében még sokkal meghatározóbb szerepe volt a magyar beat-korszaknak. Én csak szüleimen keresztül ismertem meg ezt a remek zenét – ahogy korosztályomból még nagyon sokan.
Kissé mérgelődtem, amikor utóbb láttam meg a hirdetést, hogy Pécsett is lesz Bródy-koncert – nem gondoltam, hogy a hangzatos cím (“Lesz még egyszer”) szó szerint értendő, és éppen ezen jubileumi koncert esetében. Node félretettem ezt az érzést és végül maradt az eredeti felállás: irány Budapest, a Papp László Sportaréna. És nem bántam meg.
Már este 6-kor elindult egy bizonyos embertömeg az Aréna felé, nagyjából hasonló korosztályból és mindenképpen ugyanazzal a szándékkal… Hét órára már csurig volt a stadion Bródy- és Illés-rajongókkal, akik türelmesen, majd fél nyolc táján már kevésbé türelmesen várták a Művészurat. Ám azt gondolom, ennyi csúszás belefért, nem feszítette túl a húrt és a kedélyeket.
Elkezdődött hát a finom, igényes koncert, pontosan megtervezett szcenárióval, melyben láthatólag az est ünnepeltje sem bízta a véletlenre mondandóját – szépen megfogalmazott, olykor frappáns, máskor bölcs szöveggel készült erre a jelentőségteljes alkalomra.
A régi nóták sorra követték egymást, olykor egy-egy újabbal fűszerezve – de azok is mind ugyanúgy ízlésesen tálalva, a fent említett “régi nagy öregek” igényességével megalkotva, meghangszerelve. Bevallom, kicsit tartottam attól, hogy talán egysíkúvá válik egy idő után a sok hasonló lüktetésű, dinamikájú dal, és mivel az újabbakat nem ismerem, azokat nem fogom úgy élvezni. De ez a helyzet nem állt elő – és most már szégyenlem is előzetes fenntartásomat -, hiszen Bródy nemcsak a zenei alkotásban, hanem az előadásban is kiválik profizmusával. Ismét bizonyosságot nyert a “kevesebb néha több” elve, vagyis hogy háttértáncosok, hatalmas színpadi show nélkül is lehetséges lekötni és szórakoztatni emberek ezreit – a szándék és az odaadás a lényeg, na meg természetesen a kiváló zene.
Többezer emberrel együtt élveztem hát a koncertet: meghatódtam, együtt daloltam (“Filléres emlékeim, oly drágák nekem…” “Személyi igazolvány, háromnyolcötkettőkettőhárom”, “Földvár felé félúton”…),ellágyultam és hagytam, hogy áradjon belém a tiszta hang, a tiszta mondanivaló, a bródy-s tökéletesség. Volt humor, volt fájdalom, lemondás és bizakodás váltakoztak. Szabó Ádám szépségesen kísért harmonikáján, hallhattunk gyönyörű hárfát a kis virtuózoktól, klarinéttal a “Mama kérlek”-et, sőt, még egy meglepő, már-már jazzes zongoraszólóban is részesülhettünk. A közönség-megénekeltetés Micimackóját pedig már nem is említem – ami, bár egy kicsit meglepett – nagyon vidám volt, és egy kis gyermeki örömöt csempészett a nézőközönség lelkébe.
Sajnálom, hogy nem került sor néhány régi dalra eredeti felállásban: hiányoltam a régi zenésztársakat a koncertről, akik csak egy-egy köszöntés erejéig “jelentkeztek be” videófelvételről. Azt gondolom, meglett volna ennek itt a helye és az alkalma, és még inkább színesítette volna a produkciót. Hiányérzetem azonban nem maradt, a több mint két és félórás műsor telítette a zene-tankomat egy időre.
A koncert végén a közönség még elénekelt egy Boldog, boldog születésnapot, aztán szétszéledt a nép – és vitte szívében tovább a szépséges Bródy-dalokat.
Isten éltesse, Bródy János!
– Horváth Genovéva –
[2016.05.04.]