Chart-elemzés 2004. december 9

s a

A MAHASZ immáron hat különböző publikus slágerlistája közül a legfiatalabb, s eddig az elemzések során még nem is igen vizsgált lista a DVD Top 20. Érdemes tehát néhány szóban levonni a lista öt hetes történetének tanulságait. A legfontosabb is ezek közül maga a tény, hogy a zenei DVD mindenképpen egy „hegymenetben lévő” formátumban, vagyis szemben a hagyományos hanghordozó-piac és általában a zeneipar évek óta tartó zsugorodásával, a zenei DVD-k terén folyamatos növekedést tapasztalhatunk. Külön figyelmet érdemel ráadásul ennek a növekedésnek, a piac fogyásainak összetétele. Meglepő módon ugyanis azok az előadók, akik sem a hagyományos hanghordozók (CD, kazetta) piacán, illetve az erre vonatkozó slágerlistákon, sem a rádiókban nem számítanak gyakori szereplőnek, a magyarországi zenei DVD-fogyásban meghatározó szerepük van. Olyanelőadók, mint a Pink Floyd, a Who, a Queen, Peter Gabriel, a Dires Strats, stb. mind-mind folyamatosan jelen vannak a legjobb eladásokat produkáló húsz zenei DVD között. Ennek oka egyrészt vitán felül az, hogy a kiadványokat rendszerint kedvező áron árulják a nagyobb kiskereskedelmi láncok. Ugyanakkor azonban azt is látnunk kell hogy a zenei DVD kiválasztásakor sokan úgy gondolkodnak, hogy szívesebben megveszik egy klasszikus előadó művét, akit évek, évtizedek óta szeretnek, s amely kiadvány akár évek, évtizedek múltán is értéket fog képviselni a polcon. Ez a hozzáállás természetesen valamelyest adódik a DVD-vásárló közönség összetételéből is: inkább az idősebb, anyagilag erősebb helyzetben lévő vásárlók rendelkeznek magával a lejátszóval is, illetve vásárolják hozzá a termékeket. Azonban ugyanezek a vásárlók ugyanezen előadók CD albumait már lényegesen kisebb számban vásárolják, ennek több oka lehet: egyrészt előfordulhat, hogy az albumok már mind megvannak, ami azért az esetek döntő többségében nem jellemző. Inkább a DVD, mint formátum esetében az újdonság varázsa, a formátumhoz tartozó „trendy” jelleg lehet a döntő: ha már „illik” vagy „sikk” DVD-t vásárolni, ráadásul „én szeretem a Pink Floyd”-ot, akkor szerencsés kapcsolat áll össze, s a vevőben magas lesz a megelégedettség érzése. Mindemellett természetesen az újabb, mai előadók friss DVD-megjelenései is felütik a fejüket a listán, ezeket bizonyára elsősorban a fiatalabb közönségrétegek vásárolják. Itt jelentős szerepet játszik a rajongói bázis: azon előadók kiadványai tudnak kimagasló eladásokat produkálni, akik stabil, elszánt közönségtáborral rendelkeznek (Ákos, Tankcsapda, Britney), akik számára a zenei DVD nem pusztán egy szórakoztatóipari termék, hanem egy újabb lehetőség arra, hogy az általa kedvelt/szeretett/imádott/rajongással övezett sztárral „szemtől szembe találkozhasson”, s tehesse ezt újra és újra. Ez a hozzáállás igaz a CD-vásárlásoknál is, hiszen a mai letöltős-másolós, hanghordozó-elértéktelenedős helyzetben leginkább az eltökélt rajongók azok, akik még mindig ragaszkodnak ahhoz – nagyon helyesen – hogy kedvencük új albuma eredetiben legyen meg nekik. A DVD-k esetében úgy tűnik, ez még fokozottabban igaz.

A „jó öreg” CD/kazetta formátumra visszatérve azt láthatjuk, hogy a november közepe-vége felé tapasztalt újdonság-dömping után most már jóval kevesebb az új kiadvány, az új belépő a Top 40-ben. Valószínűleg a karácsonyra szánt albumok java része már megjelent, s már csak néhány „ütősebb” megjelenés maradt decemberre, nyilvánvalóan olyan előadóktól, akik minden bizonnyal „önjáróak”, vagyis különösebb előkészítés, gondosan felépített marketing-kampány nélkül is képesek azonnal megtalálni az utat a közönséghez, s megcsinálni az ilyenkor Karácsony tájékán tőlük elvárt aranylemezt – vagyis eladni tizenöt (külföldi kiadvány esetében tíz) ezer darabot. A most belépő MC Hawer & Tekknő, ill. a Fiesta is bizonyára ilyen elvárásoknak kell, hogy megfeleljen, de valószínűleg ugyanezt várták, várják kiadó az elmúlt hetek új megjelenéseit adó hazai „nagyágyuktól” is. És itt egy érdekes, figyelemre méltó, s mindenképpen sok találgatásra, elemzésre, magyarázatra okot adó jelenséggel találkozhatunk. Ti. hogy miért nem működik kellően, miért produkál messze önmaga, ill. a várt eladások alatt a Crystal, a Desperado, a T.N.T., Majka, miért tűnik egyelőre kivételnek a V-Tech, vagy miért talált látszólag magára több album után ismét Ganxsta Zolee a Kartel. Előbbiek esetében gyakori az az álláspont, hogy ennyit tudott a lufi, amely kipukkadni látszik. Majka esetében valószínűleg teljesen találó az álláspont, hiszen a kereskedelmi médiában betöltött szerepét megszolgálván a gépezet egy kicsit mintha ejtette volna őt, s mivel bemutatkozó albumának kimagasló népszerűsége nyilvánvalóan mindennapos TV-szereplésének volt köszönhető, ennek elmúltával nyilván a közönség érdeklődési köréből is jóval kijjebb került, s ez érezhető a lemezeladásokon is –annak ellenére, hogy a második album zeneileg, minőségileg minden bizonnyal jóval „többet tud”, mint az első. A Crystal, ill. a Desperado estében épp a fordítottja látszik elfogadható magyarázatnak: itt is valamelyest léggömbről van szó, hiszen mindkét csapatot a marketing turbózta fel, csak épp más és más módon: a Crystal a felnőttebb közönséget próbálta megcélozni, s az image is egyfajta emelkedettséget próbált – több-kevesebb sikerrel – sugallni, míg a Desperado szó szerint „széthaknizta” magát, s bejárta Tolnát-Baranyát, de ugyanígy Szabolcsot is. Ez persze önmagában is komoly fegyvertény, hiszen ma, amikor a diszkó-fellépéseknek gyakorlatilag vége, s az évek óta tartó hanyatlás a végső kimúlás fázisába ért (ami nem biztos, hogy baj), a Desperado volt gyakorlatilag az utolsó banda, akik stabilan a hakniból tudták eltartani nemcsak magukat, hanem ebből még egy platinalemezre is futotta. Ami azonban közös a két csapatban, hogy a marketing és a „hype” mellett valóban született egy-két nagyon jól sikerült nóta is – ami minthogyha hiányozna most. Furcsa, hiszen a nemzetközi zenei világban szoktak „második album-szindrómáról” (sophmore album syndrome) beszélni, amikor is egy sikeresen berobbanó csapat kiég és a hirtelen jött népszerűség, elismertség után nem képes hasonló produktummal előállni. Itt mintha ez probléma a harmadik albumra ütötte volna föl a fejét. A T.N.T. valószínűleg ott követte el a hibát, hogy a hihetetlenül sikeres és szakmailag is maximálisan értékelhető „Unplugged” lemez után mindössze egy új albumot készített, majd ismét egy koncertlemezzel állt elő. Az, hogy most „plugged” vagy „unplugged”, annyira nem izgatja a közönséget, nyilván a jól ismert T.N.T. dalokat egyszer már hallotta élőben, ennyi elég volt, s a jó helyen, jó időben kijött, s valóban nagyon jól megcsinált unplugged lemezhez képest ebből a koncertanyagból mintha hiányozna valami. De nyilván leginkább az új dalok hiányoznak a T.N.T.-től, olyan mélyen elkötelezett rajongótábora viszont nincs – már a zene jellegéből adódóan sem – a csapatnak, hogy a rajongók maga a T.N.T. név miatt megvegyék szinte ugyanazt még egyszer, ahogy mondjuk teszik azt a Tankcsapda „Best Of” lemeze esetében. Bár a Tankcsapda megint egy külön történet. Hiszen most ők vannak nagyon „pozícióban”, jó helyen és jó időben, és az utóbbi évek kemény munkájának és egyre jobb lemezeinek köszönhetően abszolút elfogadott, szinte „mainstream” előadóvá váltak. Mivel mindezt úgy sikerült elérniük, hogy nem kötöttek saját maguk és törzstáboruk számára vállalhatatlan kompromisszumokat, nyilván az igazi rajongók döntő többsége is megveszi a „Legjobb mérgek”-et. Ugyanakkor azonban éppen a széles körű elfogadottság, a rádiós játszások hatására minden bizonnyal ez a „Best Of” lemez valóban éppen jó helyen és jó időben jött ki, s így rengeteg olyan vásárló is „magáévá teszi”, aki esetleg csak az elmúlt egy-két évben ismerte egyáltalán meg a Tankcsapda nevét, most viszont kiváló alkalma adódott rá, hogy „egy füst alatt” megismerhesse a zenekar teljes munkásságának lényegesebb darabjait.

S végül Ganxsta Zolee-k „visszatérése” ismét csak egy jó dalnak köszönhető, ami azért örömteli tény: ezek szerint a jó dalokat továbbra is díjazza a közönség, a hiányukat pedig nemigen tudja pótolni a zenekar korábban elért népszerűsége (lásd. Pl. Groovehouse néhány hónappal korábban). Bár van még egy jelentős, szembetűnő tény Ganxstáékka, és általában a listával kapcsolatban. Ebben a bizonyos jó dalban „Route 66” ugyanis fontos szerepe van a közreműködő Nagy Edmondnak, aki szintén „Megasztár-os”, csakúgy mint a slágerlistán most vagy az elmúlt időszakban igen markánsan jelenlévő Gáspár László, Oláh Ibolya, Tóth Vera és Szabó Leslie, de említhetjük a nagylemezzel még nem rendelkező, de rádiós fronton egy szintén jó dallal egyre erőteljesebben jelenlévő Kandech Evelyn nevét is. Vagyis úgy tűnik, hogy létezik egy erőteljes igény az újabb előadókra, s a média lassú, megmerevedett, minden változástól, újdonságtól mint a tűztől irtózó hozzáállása ellenére fel tudnak bukkanni újabb és újabb nevek. Persze itt előjön némi ellentmondás is, hiszen a kereskedelmi rádiók, TV-k alapvetően elzárkózó magatartása ellenére ezeket az előadókat pont egy kereskedelmi televízió nevelte ki. Ez egyben tehát csapda is lehet, hiszen előfordulhat, hogy egy új előadónak semmi esélye sem lesz akkor, ha nem folyik ki valamelyik kereskedelmi TV-ből, s ha a csatorna megválik tőle, a közönség is elfordul (Majka). Ha így lesz, az bizony nagy baj, mert ezeknek az előadóknak önállóan is meg kellene állniuk, nem csak azért, hogy „nehogymár ekkora hatalma legyen a tömegmédiának” - mert sajnos van – hanem azért is, mert tehetségük, képességeik valóban alkalmassá teszik őket nem csak arra, hogy valamit elénekeljenek, hanem hogy az éneklés életformává és megélhetéssé váljon számukra. Ehhez persze az is kell, hogy a hirtelen jött, felturbózott népszerűséget egy jó, önmagában is helytálló lemez kövesse, ami talán Gáspár Lacinál és Szabó Leslie-nél inkább elmondható, mint Oláh Ibolya esetében. Bár az ő eladásait nézve fölösleges károgásnak, vészmadárkodásnak tűnhet kifogásokat találni az albumon, de ha két éven belül Ibolyát nem hagyják olyan lemezt készíteni, amilyet ő valóban szeretne, és ami nem csak közelebb áll hozzá, hanem sokkal jobb is, mint a mostani, bizony ő is beleeshet a „második album-szindrómába”. Kőbe véstem e szavakat, de őszintén drukkolok Ibolyának és remélem, nem kell majd azt mondanom, hogy „én megmondtam” J. Vagyis a karrierjéért felelősek látni fogják, hogy az olcsó és gyors népszerűséget, a szerencsés helyzetet, de magát a művészt sem lehet további olcsó népszerűségeket, könnyű megoldásokat felhasználva a végtelenségig kiszipolyozni, hanem „be is kell fektetni” valamit, és valóban egy jó, az előadóhoz illő lemezt kell készíteni.

Megint ez kicsit hosszúra sikeredett, de ahogy mondani szokták, a téma az utcán, ill. ez esetben a slágerlistán „hevert”. Viszont a rádiós állapotokkal ezúttal idő- és helyhiány miatt nem kezdenék bele a megszokott árnyékbokszolásba, ráadásul különben is: mindkét rádiós listán ott a Hoobastank, így egy szavam sem lehet. J

U.I.:

Remélhetőleg az utolsó, vicces zárásnak szánt félmondatból senki sem azt a következtetést vonja le, hogy elfogult és monomániás lennék, mert a tartama valóban nem ez volt. Csipetnyi öniróniával, ugyanakkor nagy örömmel konstatálom ugyanis, hogy – talán a sorozatos „ostorozások hatására, bár lehet, hogy túlértékelem a saját szerepemet – talán ezen a dalon keresztül sikerült egy kicsit a rádiósok szemét jobban ráirányítani azokra a nemzetközi szinten nagyon sikeres, de a nálunk megszokottaktól eltérő felvételekre, amelyeknek sokkal erőteljesebben jelen kellene lenniük a hazai rádiózásban ahhoz, hogy az zeneileg korszerűnek legyen mondható. Csak reménykedhetem benne, hogy a folytatást is ez jellemzi majd.

Jeszenszky Zsolt

[2004.12.13.]