Nem gondolom, hogy megítéled, szinte már példaértékűen ítélkezéstől mentesen közölsz nagyon elgondolkodtató dolgokat.
Itt a végén a Rómeót már csak egy példaként használtam fel azon vágyam szemléltetésére, hogy várom az új és izgalmas darabokat.
Te amúgy is másképp nézel egy darabot. Alkotó vagy, bármennyire is nyitott vagy nem vetkőzhetsz ki önmagadból, szinte kötelességed pár lépéssel a nézők előtt járnod. Én mint néző fogalmaztam meg a véleményemet.

A katarzisra vonatkozó mondatod első olvasatra egy rejtvénybe illő feladványnak is tűnhet, ismét jól elgondolkodtattál.

Ezek a zenével kevert darabok amúgy sem mérhetők hagyományos mércével. Jó kis piacképes katarzisgyár kell ahhoz, hogy a szükséges dózisokat előállítsa. Komoly feladat, hisz kevés hatóanyaggal nem reagál a páciens, a másik gond vele, hogy szinte pillanatok alatt túl is lehet adagolni.

Egy "egyszerű" zenés darab kicsit a köztes lét állapotához hasonló. Se itt nem vagy, se ott, azzal a kiegészítéssel, hogy az itt-ott beazonosíthatatlan objektumok lokalizálva egészen közel a valahol és sehol határmezsgyéjéhez.
Az ilyen jellegű daraboktól alig remélhető katarzis, sokkalta inkább szórakozás, kikapcsolódás pur. Az is valami, sőt! Nem kell mindig kaviár, nem kell mindig tűzijáték, egy felszabadult mosoly, egy kiadós nevetés is maga a varázslat.

Aztán nézzük a nagytesókat... Musical, operett, opera, lényegében nagyon hasonlítanak, csupán a történet és a zene aránya, milyensége lényegül át. Míg az elsőnél még hangsúlyosabb a történet is, az utóbbinál már leginkább csak a zene.

Ezáltal a musical valami olyasmi, mintha egy fenékkel két lovat szeretnénk megülni. Bármilyen jól is csinálják meg, a történet nagyon könnyen elvihet olyan érzések felé, amelynek végső lecsengése benned az, hogy: na, ez kissé erőltetett volt. Hisz milyen abszurd az egy ilyen darabnál, hogy például meglátsz egy lányt, két pillanat múlva 102%-os bizonyossággal tudod, hogy életed szerelmével hozott össze a sors, legkésőbb két szám múlva pedig már valami égzengés földindulás jön közbe, minimum enyhe sorsfordulat. Ezeknél a műfajoknál ha már katarzis, akkor azt a zene okozza szerintem.
Persze olykor a történetben bekövetkező fordulat is elérheti ugyanezt, de inkább a zene. A zene, amely számomra ebben a felállásban egy magasabb rendű energiaforma.
És ha már katarzis:) Az meg mi is, ha jobban belegondolunk. Szerintem azt nem lehet adni, pláne nem dózisokban meg porciózva:))) Milyen kis huncut szerzet... gerjeszt egy adag feszültséget, aztán jól feloldódik. De ha jobban belegondolunk, ha ez így működik, az katarzis? Szerintem az olyasmi mint sok egymásba fonódó önmagában teljes pillanat. Egy pillanattal születik és ugyanabban a pillanatban fel is oldódik. Ha ezek száma eléri a kritikus szintet, akkor érzékeljük és kezdjük el kritizálni és minősíteni valamilyen jóérzés-címkével azonosítva. Ha jól végezte dolgát, akkor még akár vállon is veregethetjük: szép voltál, ügyes,derék kis katarzis!:))))) Nálam a lentebb említett "szerelmem, szerelmem" is az volt egyébként. Abban az eldalolt két szóban benne rezgett vágy, lángolás, mélység, magasság, összeolvadás, feloldódás, egyesülés, vadőrült sikoltás, húsba maró némaság...blabla...no meg az ilyen szép egyszerűen szóló vérben pezsgő, utolsó lehelettel eltávozó gondolatok:

Ki az, ki távolról úgy néz ki, mintha te volnál?
Csak én vagyok
Arcodat viselő önmagamra vágytam benned

Múlt héten néztem meg például a Chicagot. Nem most és nem abban a színházban láttam először. Összességében az elemző énem nézte, mert csak annyira tudott hozzám férkőzni a darab ebben az előadásban, de volt benne egy pillanat, amikor a mellőzött Amos Hart pár mondatával és pár gesztusával a lelkembe égette az érzést, és ha úgy vesszük fel is oldotta. Biztos, hogy mindig erre a pillanatra fogok emlékezni, mert ezek sejtszintig hatoló tapasztalások:)

A Rómeót pedig még Betti kedvéért se nézd meg, mert egy színházi élményt csak úgy érdemes olyan kisherceges rókásan, ha díszbe öltözteted a szívedet:) Ha már előre tudod, hogy ez nem a tiéd, akkor nem érdemes. Egyébként még én sem láttam vele, de hamarosan látni fogom, majd elmesélem, jó?:)))))

A Rómeó meg amúgy is túl régóta megy, gondolom ilyenkor törvényszerű, hogy a szereplőkből kissé ellobanhat a tűz. Szeptember elején játszották szinte teljes első szereposztással, meg majd szilveszterkor is, úgy még talán neked is érdemes lenne:)

Ezeknél a zenés daraboknál A Pretty Woman jut eszembe, amikor Julia Roberts úgy is értette az operát, hogy valójában nem. Ezek az alkotások nem a történetdózisokról szólnak elsősorban.

Na és most kényelmesen hátradőlök a fotelben, egy szivarra gyújtok és nagy elégedettség érzésével eltelve - már-már - katartikus állapotba kerülve virul a fejem, hogy jól elmagyaráztam neked az alkotás lényegét... pont én... pont neked:))))))))))))))))))))))) Nincs mit!

És a húgom biztos nem haragszik az offolás miatt, sokkal inkább, ha nem intézem el neki a tetszését kifejező mondatainak a kiegészítését:D

Félre ne érts, semmiféleképpen nem szeretném minőségileg megítélni a Rómeót. Rengeteg olyan produkcióban veszek részt, amelytől sokaknak kivirágzik a hátuk, nekem pedig bejön. A Rómeóban én semmit nem találtam. Lehet, hogy nem voltam rá nyitott. De mai napig nem hat rám szinte egyik dala sem. Picit erőltetettnek érzem a produkciót. Nyilván sokan a Veszélyes szeszélyeket érzik annak. Vagyis ez szubjektív és személyes. A közönségnek bejön a Rómeó. Kívánok sok sikert. Bevallom, a haverommal, aki tíz évvel fiatalabb nálam, és imádja a musicaleket a szünetben azt fontolgattuk, hogy eljövünk, aztán végül ott maradtunk, hogy legalább egyszer lássuk. Ugyanakkor én a KMG féle sztárgyártást nem feltétlen gondolom rossznak. Ő legalább nem a tévé kínálatából gazdálkoik, hanem önmaga teremteti meg a saját kis sztárcsapatát. Számos embert ismerek az Operettből, van, akit gyerekkora óta, és van akivel nagyon jó barátságban vagyok a mai napig. Ugyanakkor kicsit úgy érzem, hogy az Operett egy mesterséges katarzis-gyár. Nem éljük meg a darab alapján a fájdalmat, hanem sűrítményben kapunk egy dózis fájdalmat, a darab nem hordozza a feloldást, hanem kapunk egy dózis feloldást, így nem alakul ki a katarzis, hanem kapunk egy dózis katarzist. Szóval én így látom. És ez nem sznobság. Annak idején volt, hogy egy héten 5ször megnéztem a Nyomorultakat, az Operettben egyszer megnézek egy darabot, és az bőven elég. Én szeretem a kortárs zene egy részét. Sok jó kortárs klasszikus van, és nekem még mindig Kocsák Tibi az első a musical-ek terén. Azt hiszem egyébként, hogy elég nyitott vagyok Rómeó tekintetében, a West Side Storyt imádom, de amikor itt ráccsatlakoztatják Dórit Dolhai Attilára, aki így énekel, akkor megint azt érzem, hogy valami nagyot akarnak mondani, és valami nagyon kicsi lesz belőle. Hááát lehet, hogy Rómeó tekintetében nem tudjuk meggyőzni egymást. Pedig lehet, hogy meg kellene néznem még egyszer, mert Vágó Betti jó barátom, és kíváncsi vagyok, hogy milyen mint Júlia, de nem visz rá a lélek. :( Jól szétoffoltuk a Veszélyes szeszélyeket. :)

Mellesleg nagyon szeretem a klasszikusokat, de valamiért a szívem a kortárs alkotások felé húz. Számomra az egyik legvérpezsdítőbb életérzés bármilyen ihletett alkotás részese lenni, és ez jelentsen bármit, még az is beletartozik, ha egy fa mögül kell meglesnem egy festőt:)))))

Köszönöm szépen, hogy szántál rá időt és leírtad:)
Számomra -pedig én nagyon is kedvelem a R-J-t- ez nagyon ékes bizonyítéka annak, hogy nincs abszolút igazság, hisz a te véleményed, különösen ezzel a teljesen frappáns alátámasztással, maximálisan elfogadható.
Ezért is hálátlan a kritikusok feladata, pláne ha hivatalból még egyoldalúak is.

Igen, igazad van, hogy a R-J dalok zeneileg nem túl bonyolultak, de nem is érdemes tévútra mennünk azzal, ha elkezdjük hasonlítani egyéb produkciókhoz. Rómeó és Júlia ügyben amúgy is az átlagnál nyitottabbnak illik lenni, mivel ez egy örökzöld téma, s mint ilyen a feldolgozások kedvelt célpontja. Nekem pedig kifejezetten tetszett ez az örök klasszikus a popzenés beütésekkel.
Ha tényszerűen -az egyéni ízlésünktől függetlenül- értékeljük a dalokat, akkor megállapíthatjuk, hogy a RJ-ban sok olyan dal van, amelyet országhatárokon áthidalva sokan kapásból felismernek. Ez jó, arca van a produkciónak. Hagyományos mosóporral mosott musicalekre jellemző, hogy van bennük pár sikergyanús zene, a többi bár kellemes, akkor is arctalan, töltelékes hatást kelt. A Rómeó dalai viszont egységesen jónak minősíthetőek, nem egy olyan betétdala van, amely bizonyos szereposztás előadója számára elég küzdelmesen teljesíthető, tehát zeneileg sem annyira facsipesz.
Amiért én még nagyon kedvelem, hogy a dalok nagyon árnyaltak, de úgy, hogy különféle tudatszintű emberek számára dekódolható formában. Teljesen érdemes úgy állni hozzá, mint amikor a Shrek igazi énjét keressük a hagymarétegek alatt:))) Van egy felületesebb olvasata, van egy mélyebb, és van egy egészen spirituális. De úgy spirituális, hogy nagy igazságok egészen egyszerű nyelvezettel vannak kifejezve. Engem az mindig levesz a lábamról.
Arról, hogy kinek mennyire jön át az érzés felesleges is beszélni, mert teljesen szubjektív dolog:) Például ott a végén, amikor Szintetár Dóra a halott Rómeón csak azt a két szót énekli, hogy "szerelmem, szerelmem"... bevallom lovagiasan, nekem menten elkezdenek potyogni a könnyeim, már csak attól a két szótól. Nagyon akadályoztatott közegben helyettesítem a torkomba szemtelenkedő gombóccal és pár alig látható könnycseppel:)
Mihály! Szerintem szükségesek az ilyen próbálkozások, hisz meg kell találnunk a mai kor hangját, és talán majd egykor ezt a darabot is úgy nézik, mint mondjuk most mi a Hairt (színpadon). Nem igazán a mi zenénk, nem a mi életérzésünk, de elvarázsol, időutazásban van részünk és gazdagodunk általa. És látod? Akár hazai szinten is próbálkoznak, hogy most csak a Szakcsiék féle Szentivánéji produkciót említsem meg. Hogy milyen jövője lesz ennek a worldmusicalnek, majd elválik, de legalább megpróbálták:)

Egyébként a mai passziószerűen sztárcsinálásra fogékony közegben az operettes szinész-énekeseket én abszolút nem egy imázsápoló brigádnak tekintem, hanem egy nagyon jó társulatnak. Ez igaz a fiatalabb és az idősebb tagokra is. A véleményemet teljesen a közönség szemszögéből fogalmazom meg. Egyáltalán nem bánnám, ha mindig csak legalább ennyire sztárokkal kéne találkoznom.
Tehetségesek, ambiciózusak, nyilatkozatokban, privátabb jellegű megnyilatkozásaikban is szimpatikusak. Színházon kívüli fellépéseiken kívül is roppant közvetlenek, és ott is törekszenek a minőségi produkcióra. Százból kilencvenöt fogorvos ajánlja őket, és ez az opis színészek többségére igaz. Nekem nagyon tetszik, hogy ez egy ilyen népszerű társulat, bár a többire is igaz lenne, mert nem ők az egyedüli jók:)

Anna Kareninát még nem láttam, de biztosan megnézem.

A Rómeó és Júliával az volt az elsődleges bajom, hogy zárt popszámokból áll, ami önmagában nem lenne akkora probléma, de úgy éreztem, hogy ezekből a számomra nem túl bonyolult dalokból nem áll össze az a bizonyos Rómeó és Júlia érzet. Sokkal inkább éreztem, hogy jó srácok és csinos lányok villognak, egy Rómeó és Júlia történettel leöntött valamiben, ami engem nem érdekel. Ahogy hazaértem az előadás után, felraktam a Prokofjev féle Rómeó és Júlia balett zenéjét. És Isten tudja mikor 60 vagy 70 éve írta az a szegény Szerjózsa, és sokkal frissebb, érzékibb, izgalmasabb, mint a musical. Én bevallom, a R-J musicalt untam. Egyébként meg az Operettben gyakran érzem, hogy inkább a személyekről, a fellépők imázsáról szól egy előadás, mint a darab konfliktusairól. De ez ugyanúgy egyfajta műfaj, mint a Veszélyes Szeszélyek féle bohóckodás. Ennek is helye van, annak is. Anno Jávor Pált szerették, ma Mázst, Dolhait, meg a Bereckyt. Szóval KMG valamit tudott. Létrehozta a saját sztárjait, erre felépítette a színház imázsát, és egy jól bejáratott színházi rendszerbe csempészi be az új magyar darabokat is. Ezért csak becsülni tudom. Annak ellenére, hogy az Operett évek óta nem kápráztat el. Bár az Abigél (csak próbát láttam) az elég jónak tűnik, majd megnézem. Ha a Rómeót meg a Kareninát összehasonlítanám: A Kareninában vannak ívek, felfokozások, megfelelő pillanatban csöndek, dramatikusan felépített jelenetek. ha valami romantikus, tudom, hogy miért az, de a romantikán és a féktelen szenvedélyeken kívül minden mást is ábrázol. Operai zene. A Rómeó meg olyan mintha vettem volna valahol egy CD-t, valakitől, aztán meghallgatom, örültem, de többé nem teszem fel.
A Szösszentő szerintem már nem kapható. A Központi Szabó Ervin könyvtárból kölcsönözhető, de azt hiszem az Andrássy úton is van vmelyik könyvtárban egy példány belőle. A 9-essel kapcsolatban: szerintem egy versben a ritmus, a gondolat, az összefüggés, vagy az összefüggések látszólagos hiánya kelt egyfajta érzetet, ami vagy jó, vagy nem jó, vagy semlegesen hat. Biztos igazad van, hiszen rád így hatott ez a vers. Neked mond valamit, nekem mond valamit. Téged kizökkent valahol, valakit esetleg be sem von a saját bűvkörébe-már ha van neki. Erről nehéz beszélni. De meg lehet próbálni. Nekem már ehhez a vershez érzelmileg nem sok közöm van. Ha visszaolvasom, akkor inkább csak az a lelkiállapot köszön vissza, amikor született.

Nekem sem volt semmi gondom azzal, ahogy véleményezted a cikket. Sőt! Teljesen korrektnek találtam, no meg úgy gondoltam, joggal mutattál rá az adott részekre, ezért is reagáltam.

Milyen furcsa... Már amikor írtam a Rómeó és Júliát, akkor éreztem, hogy te nem így gondolod. Túl indiszkrét a kérdés, ha megkérdem, miért? Érdekelne a véleményed:)

No és még valami:) A szűnni nem akaró kíváncsiságom vezetett el Szösszentő Ámorból kapott ízelítőhöz:) Tessék mondani, boltban kapható? No csak, mert nagyon tetszett, amit olvastam. Egoista vagyok, imádom, ha a gondolataimat olyanoktól hallom, akik nálam jobban képesek megfogalmazni őket:)
És hogy a kritikámtól se menekülhess:))) A kilencest nem mondom meg, hányszor olvastam el egymás után, véleményem szerint van benne pár mondat, amely energetikailag (tudod, arra az izére gondolok, amikor olvasol valami jót és a testedet átjárja, valami mennyei borzongás...), a potenciálisan elérhető lelki találat szempontjából gyengítőleg hat, picit kizökkent a hangulatból. Ez pedig a hegedű és hegedül szavak valamelyikére vezethető vissza:) Szerintem többször használod, mint kellene, ez egy olvasó véleménye:)

Kedves K.Enik!

Miután több mint tíz évig írtam színházi kritikákat, sajnos tudom, hogy a kritikusok bizonyos színházakba járnak, bizonyos színházakba nem járnak. A Ruttkai magánszínház, ezért a kritikusok eltartják az ujjukat, és nem jönnek. Mikor gyakornok voltam a kilencvenes évek közepén, akkor a lap, ahol dolgoztam a Madách Színházat nézte ki, és róluk nem volt hajlandó írni, mondván az nem színház. Végül én lettem magánszorgalomból a Madách tudósítója. Onnantól újra írtunk a színházról. Véleményem szerint a sajtó nagyon egyoldalú, ezt tapasztaltam belülről többször is. Gondolom., ezt ti is látjátok, és itt most egyáltalán nem a politikára gondolok. A nézői jellegű kritikákat szeretem, sokkal közvetlenebbek, uh a cikkel nekem sok bajom nem volt. Ami volt, azt megírtam. Örülök, hogy a szerző szórakoztatónak találta a darabot. Igazából az volt a cél, hogy egy bohókás estét hozzunk össze. Egyébként a cikk stílusával nem volt semmi bajom, csak gondoltam, én is leírom a véleményem. Ne vess meg, őszintén szólva nekem épp a Rómeó és Júlia volt az a darab, amelyik elvette a műfajtól a kedvemet. Viszont ízlések és pofonok... Számomra, ha musical, akkor: Dorian Gray, Anna Karenina, Sztárcsinálók, Vöröslámpás ház, J. K. Szupersztár. A Rigolettoval egyetértek. Nekem a kedvenc operám a Turandot, de szeretem a kortárs operákat is. A XX. századi művek közül a Britten darabokat, vagy Sztravinszkijtól az Oidipus Rex-et.

Ja, és ha opera, akkor Rigoletto. Ha a musicalek iránt érzett szeretetet szeretnéd visszanyerni, arra nem hiszem, hogy létezne jobb, mint a Rómeó és Júlia:)))

Kedves Mihály!

Mint bűnös reagálnék a bejegyzésedre:
A beszámoló keletkezésének novemberrel való összekötésért én vagyok vádolható:))) Mentségemre szolgál, hogy valóban így gondolom. Nem csupán ezt a darabot követem figyelemmel, hanem egyéb általam látott darabról megfogalmazott későbbi visszajelzések is érdekelnek. A darab bemutatójának időpontjában alig lehetett róla olvasni, és így novemberből immáron decemberbe megérkezvén sem változott a helyzet, én így tapasztaltam. Az önkritika gyakorlásának lehetőségét fenntartva újra igyekeztem felkutatni az előadásról készült "kritikákat", most sem jártam sikerrel, ezért a kifogásolt mondatot továbbra is vállalhatónak tartom.
Az általam fellelt beszámolók közül a valódi véleményt tartalmazók ennél sokkal szigorúbban fogalmaznak, azt meg egyenesen nem is idézném, hogy Dávidot milyen jelzővel illetik.:)
Ezen beszámolót azért hagytam ilyen formában, mert a nyári "tökfiling" ismertetését kedvesnek találtam és nem is érzem úgy, hogy elriasztott volna valakit is a darab megtekintésétől.:))
És valóban, ez nem egy kritika kritikusoknak, hanem úgy íródott, ahogy egy néző látja a darabot. Egy néző, aki az adott pillanatban rendszerezi az őt ért impulzusokat. Nekem nagyon tetszik a cikk. És ha már itt tartunk még egy bűnbánó megjegyzést kell tennem. A cikk eredetileg úgy végződött, hogy a szerzője megjegyzi, szórakoztatónak találta a darabot. Ha ezt a megjegyzést én hagytam volna le, intézkedem a kiegészítés ügyében, mert ez a cikk szerzőjének kifejezett kívánsága.:))

Elnézéts, Kal Pintér Mihály voltam, csak bénázok itt ezzel a fórummal :)