Hair - Botrányos rendezés homályos hippi szemüvegben és rosszul fésülten

Évadzárás után szabadtérre szökik a színházi pezsgés, a színdarabok szétfeszítik a teátrumok falait, a tapsrend végén a függönyt a csillagok gördítik le, varázslatos miliő. Ha a kulturális programok célpontja a Szegedi Szabadtéri Játékok valamelyik előadása, nemcsak az autós térképet, de a pénztárcát is szélesre kell tárni. A nagy sikervárományos Hair nézői sokat veszítettek. Nem elsősorban a borsos jegyárak miatt. Azáltal váltak szegényebbekké, hogy elszenvedték a nyári programok koronázatlan királynőjének tartott rendezvénysorozat favoritjának csúfos trónfosztását.

Dóm tér, felfokozott várakozás, feszült figyelem. A ring egyik sarkában győzelmet áhítva piheg a hippikorszak mementója, amelynek mondanivalója, mint azt az azóta eltelt több évtized igazolta, napjainkban is aktualitással bír. Fordulatos történetével és átütő erejű zenéjével kiválóan ábrázolja a háború elleni lázadást. Kíméletlenül őszinte tükröt tart a társadalom elé, amelyben nem maradhat rejtve az arisztokrácia, a faji előítélet, a képmutatás és az értelmetlen konvenciók groteszk fintora. A szorító másik sarkában a rendező, aki indokolatlan magabiztossággal várja az összecsapást. Én, a néző pedig szorongva figyelem a végkifejletet.

A tartalmasan könnyed kikapcsolódás gondolata helyett miért vizionálom párviadalban egymásnak feszülő nehézsúlyúak harcát? Miért tekintem őket ellenfeleknek?

Mert a Hair közel sem az első színpadi darab, amelyből közelebbről is megismerhetem Bagó Bertalan alkotói felfogását. Eddigi találkozásaim az általa instruált előadásokkal mind-mind csalódással töltöttek el. A kultúra nevezett napszámosának rendezései megosztják a közönséget. Nincs jogom vitatni azon nézők, a szakma azon képviselőinek világnézeti létjogosultságát, akik Bagó művészi elképzeléseivel azonosulva szívesen tekintik a színházat páholy helyett elefántcsonttoronyból, sznob szemüvegen keresztül. A saját életfilozófiám szerint is a létezés egyik legpikánsabb fűszere a kreativitás, de nem mindenek felett. Egy mű színpadra álmodása során a rendező mindenhatósága megkérdőjelezhetetlen, de nem határok nélküli. Úr, de nem Isten. Aki művészi elhivatottsága és elkötelezettsége ellenére ezt nem érti és nem érzi, korlátokba ütközik. Legvégső soron a közönség elmarasztalása szab gátat az elburjánzó önkifejezési szereptévesztésének.

A Hair minden kiválósága ellenére egy viszonylag kiszámítható alkotás. A nézők ezért szinte biztosra vették, egy ilyen darabot képtelenség elszúrni, pláne eme illusztris helyszínen, ahol a pályatársak az elmúlt években meglehetősen magasra tették a lécet. Sajnos, bizakodásom ellenére nem tudtam szabadulni a baljós sejtelemtől, miszerint Bagó Bertalan öncélú szimbólumrendszerét ezúttal is ráerőlteti a produkcióra. Bár felkészültem némi formabontásra, álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire színvonaltalanul tragikus lesz a végeredmény.

Idézem Bagó Bertalan egy korábbi nyilatkozatát: „Azt tapasztalom, a közönség értékrendjét mindig alábecsülik. Pedig nem akar tejszínhabot tejszínhabbal..., szereti a keserű csokoládét is.” Valóban, ez mind igaz, amit viszont garantáltan nem szeret, az a keserű szájíz. Pedig a Rendező Úrnak köszönhetően abból most kijutott bőven! Ennek nem kellett volna így történnie. A premier óta megjelent hivatalos kritikák szinte egyöntetűen, a különféle fórumokon gondolatokat cserélő nézők laikusként ugyanarra a végkövetkeztetésre jutnak a produkció hiányosságait illetően. Látja, Bagó Úr? Csupán józan paraszti ésszel át kell gondolni: a tejszínhab is jó, a keserű csokoládé is, csak az nem mindegy, hogy Kinek? Mivel? Mikor? adagoljuk.

Már az előadás első mozzanatai után lányos zavar uralkodik el a publikumon. Bevonul egy kétes kinézetű alak, tarhálja a közönséget, és elmeháborodott módjára üvölt. Kis idő elteltével, a - darab végéig elégtelenül működő - hangosítás szakaszosan megnyilvánuló kegyelme és áldása jóvoltából sejthető, hogy a homlessfazon nem más, mint az egyik kulcsfigura, Claude Bukowski jövőbeli énje. A rendező ámokfutása gőzerővel beindul, folyamatos „jelenlétével” rátelepszik a darabra, ugyanis ez a kerettörténet az ő agyszüleménye. A harmatgyenge fedő sztori a szövegkönyv tragikomikus módon történő aktualizálását vonja maga után, ebből adódóan a cselekmény tekintetében előismerettel nem rendelkező néző a darab végéig alig kerül képbe.

Csak dióhéjban, ha valaki nem ismerné a művet. A Hair az 1960-as évek végén, a vietnámi háború idején játszódik. Claude Bukowski, egy vidéki fiatal férfi megkapja behívóját a hadseregbe, ezért New Yorkba utazik. Itt ismerkedik meg a hippi Bergerrel és annak barátaival, akik bevezetik Claude-ot saját világukba, megmutatják számára a szabadságot, a társadalmon kívüli, kötetlen életet, de a barátságot és a felelősségvállalást is.

Olvass tovább! Hair - avagy ment-e filmek és musicalek által a világ elébb?

Tehát a rendező saját ízlése szerint alakítgatja a szöveget, a néző pedig csak kapkodja a fejét, hogy jön a vietnámi háborúhoz Afganisztán, Irak, az akkor még fel sem épült World Trade Center? A darab átrajzolása többnyire csírájában elfojtja a lehetőségét, hogy a közönség asszociációi eljuthassanak az amúgy kézenfekvő tanulság megfogalmazásáig, ezáltal a katarzis is elmarad. Bagó a történetet olykor gagyi, olykor primitív módon szájbarágóssá teszi. Még az angol reneszánsz pókhálóitól prüszkölő Shakespeare-t sem lenne túl elegáns átírni üzenetének korszerűsítése céljából. Ha egy alkotó a kreatív dramaturgiai munka után sem érez teljesnek egy darabot, válasszon másikat! A szerzők kígyózó sorokban várnak a lehetőségre. A Hair a film történetére rímelve, eredeti formában jó választás, mert sallangmentes. Ráadásul még a 60-as évek sem kerültek a mai kor emberétől annyira távol, hogy az erőszak ne erőszak, a háború ne háború maradjon. Az akkori „Szeretkezz, ne háborúzz” életfilozófiát pedig még csak hangsúlyosabbá teszi, ha madártávlatból szemléljük, a jelenkorral való analógia felismerésére maximálisan alkalmas.

Az előadás teljes egészére jellemző a nagyfokú rendezői arány és ritmustévesztés. A produkció nem találja fel magát a Dóm előtti monumentális színpadon, amely ez által gigászi tévedések színterévé válik. Néha túl mozgalmas a színpad. A Román Sándor nevéhez köthető, sokszor semmitmondóan elaprózott koreográfiát bemutató tánckarban alig találjuk meg a főszereplőket, néha pedig csak úgy lézengnek a színpadon. A rendező olyan féloldalasan helyezi el a történéseket a rendelkezésére álló térben, hogy az már szabályosan a közönséggel szembeni tapintatlanságnak minősül. Talán nem ártott volna elsétálni az óriási nézőtér pár egymástól távol eső pontjára, és akkor időben kiküszöbölhette volna ezt a súlyos szakmai bakit.

Bagó Bertalan hiába vonultatja fel az Operettszínház omnipotens sztárjait, az amúgy tehetséges színészek egy része közel sem illik az általa megformált szerephez. Ha pedig igen, akkor a cselekmény szerint vele legtöbbet interakcióban lévő másikhoz viszonyítva kelt vicces benyomást. Erre tipikus példa a Sheilát alakító Peller Anna. Lehet, hogy a zenekari árokból nézve még passzol a szerephez, a közönség ezt egészen másképp látja. A nézőtér és a színpad közötti távolság a méretarányokat meglehetősen torzítja, Sheila például simán zsebre vághatná mindkét hódolóját, a vőlegényjelölt Sánta Lászlót és a Claude-ot alakító Szemenyei Jánost is. A szülinapi fogadás hamvas és törékeny ünnepeltjének légies tipegése helyett a közönség csak egy középkor felé totyogó fehér-rózsaszín gigahabcsókot lát. De legalább ebben a jelenetben Peller Anna nem marad magára, mert az egész, úgy ahogy van, groteszk. Olyan érzésem támad, mintha egy partiszervező cég első munkáját egybekötötték volna pár színész vizsgaelőadásával. A George Berger szerepéhez nem illő Dolhai Attila udvarias bonviván módjára elnézést kér a partiszervező gyakornoktól az esetleges fennforgásért, a kipukkadt lufik miatt, felugrik az asztalra, majd a visszafogott detonáció után leng egy kicsit a csilláron. ( Ez volt egyébként a díszlet legokosabb és legmutatósabb eleme) A darab legnagyobb szereplőválasztási bakija a zalai dimbek-dombokról importált Kricsár Kamill, akinek ismeretlenségéből fakadó protekcióhiány okán a közönség nem is bocsátotta meg éneket helyettesítő rekedtes károgását. Bagó Bertalannak a sokévi zalaegerszegi művészi munka után reálisan fel kellett volna mérnie a színész képességeit.

Olvasd el, hogy készült Dolhai Attila Berger szerepére!

Aztán vannak a szerephez nem illő, a karakterek rendezői torzítása miatt szabályosan közönségessé silányult figurák A Berger szüleit alakító Náray Erika és Faragó András kettőse horrorisztikus. Az anya popcorntól és röhögéstől szimultán fuldoklása helyettesíti a darab szempontjából jelentőséggel bíró párbeszédet. Az pedig örök talány, hogy a fiának hosszú haját kritizáló apa szerepére miért éppen az emblematikus varkocsához ragaszkodó Faragót választották.

A jelenetek hol összemosódnak, de többnyire kohézió nélkül kapcsolódnak egymáshoz. A szöveg és a szereplők átrajzolása groteszk módon szétszabdalja a színpadi képeket. A színészek takaréklángon énekelgetnek. Olyanok, mint a palackba zárt szellemek, bármikor képesek lennének szétrobbantani az üveget, de minek? Nem gördül a történet, ezáltal a végkifejlet is előkészítetlen. Ezt tovább súlyosbítja, hogy az öreg Claude magyarázó intermezzói jelentős időt rabolnak el a cselekmény kidolgozottságának rovására. Várunk-várunk, de nem emelik a tétet. A besorozási jelenetnél például abba zsibbadunk bele, amíg a nekünk háttal ülő bizottság tagjai egymásnak adogatják a mappákat. Ezek után a tuti halálba kényszerülő katonákból már éppen csak egy lakkozott körmű példányt bírnak villantani. A darab végén a fatális tévedés áldozataként bevetésre küldött Berger úgy keveredik be a repülőt szimbolizáló propellerbe, mintha éppen csak a sarki McDonaldsba ugrana el egy sajtburgerért.

Ennyi? Túl számító és önző lennék, ha követelem a katarzisomat, ha gombócot akarok a torkomba és könnyeket a szemem szegletébe? Ugyanezen darab kapcsán ezt már átéltem, tudom, nem kérek lehetetlen! Vagy? Egyszerűen fogadjam el, hogy nincs jogom az életben maradt Claude sorsának későbbi alakulását olyannak elképzelni, amellyel méltóvá válik barátja önfeláldozására? Nyeljem le a geil akapellázó cuki-cuki habcsókot, és felejtsem el azt a Sheilát, akinek az önfeledt szabadsággal átitatott, a társadalmi konvencióktól lecsupaszított sóhaja összefonódik a Jó reggelt napfénnyel?

Peller Anna már kislánykorában is énekelte a Hairt - Videóval!

Oké, felőlem! Cserébe bízom abban, hogy ennek a rendezésnek mind a szakma, mind a nézők körében támad olyan visszhangja, hogy Bagó Bertalan ezentúl ne élhessen vissza egy ilyen páratlan alkotói lehetőséggel. Meggyőződésem, hogy a darabra huszonnégyezer jegyet váltó közönség nagy része nem egyhamar bocsátja meg ezt a kaotikus, öncélú rendezést. Elnézést kérek, hogy a szükséges terjedelem hiányában mellőztem megemlíteni a produkció értékelhető felvillanásait, mert fontosabbnak láttam arról szólni, hogy ezt a frizurát bizony élvezhetetlenségig tupírozta a rendező. Egy aktuális nyilatkozatából idézem:

„…valaki elmegy egy távoli országba, és próbálja ráerőltetni az ott élőkre a saját ideológiáját, ami idegen tőlük és nem kérnek belőle, az szerintem helytelen dolog.”

Szeged, a távoli hely – mi, nézők nem kérünk a rendezői szabadosság ilyen arányú dömpingjéből. Mi ezt a Hajat ennél sokkal hagyományosabban fésülgetve érezzük tetszetősnek.

- Kurucz Enikő -

[2010.08.24.]