Hair - avagy ment-e filmek és musicalek által a világ elébb?

Jól felkészült nézőként már az előzetesen megtekintett látványtervek, jelmezek, riportok, darabrészletek sugalltak valami nagyon érdekes, semmivel össze nem hasonlítható érzést, nevezetesen, hogy ez a darab most a saját képünkre formálódik, a miénk lesz.  

Milos Forman 1979-ben bemutatott filmjén generációk nőttek fel. A háború elleni tiltakozás, a társadalmi konvenciók elleni lázadás, a szabadság-szerelem eszménye nem megy ki a divatból. Minden kornak megvan a maga Vietnámja, csak azt időnként Afganisztánnak vagy éppen Iraknak hívják. Így a vezérmotívum – sajnos – mindig aktuális.

A téma eme feldolgozásának sajátossága, hogy a tragikus végkifejlet ellenére nem ez, hanem a „jó lenni” életérzés marad meg a nézőkben, hogy csak azért is, mindennek ellenére élvezzük az életet - ha hagyják.

Ha úgy tetszik, a történet kicsit „mű”, hogy egy - a seregbe bevonulni készülő - ifjú éppen akkor, éppen a Central Parkban találkozik élete szerelmével, hogy aztán fenekestül felfordult értékrenddel gazdagodva és a hippik egyik vezéregyéniségével életet „cserélve” túlélje saját, előre beprogramozott, de teljességgel értelmetlen mártíromságát.

A filmbéli figurák hippiségükben is jól ápoltak, polgárpukkasztás helyett inkább szimpátiát váltanak ki a nézőkből.

A musicalt sok helyen, sokféle rendezésben előadták már, nem könnyű újat mutatniuk az alkotóknak. A legjobb rendező a képzelet, ezt könyvolvasó emberek bizton állíthatják, mert annál gazdagabb képi világot semmi nem tud előállítani. Mégis – a musical korszakos mivolta miatt – a belőle készült film a potenciális közönség nagy részének legmeghatározóbb élménye, ezért ennek színpadi átültetése tűnik a legkecsegtetőbbnek. Ekkor azonban fennáll annak a veszélye, hogy az összehasonlításnál csakis a „parafrázis” kerülhet ki vesztesen. Nos, ez az, amit a 2010. augusztus 13-i bemutató után el lehet felejteni, ugyanis nem másolat készült.

Jól felkészült nézőként már az előzetesen megtekintett látványtervek, jelmezek, riportok, darabrészletek sugalltak valami nagyon érdekes, semmivel össze nem hasonlítható érzést, nevezetesen, hogy ez a darab most a saját képünkre formálódik, a miénk lesz. Habár Amerika az amerikaiaké – mint ahogyan azt már 1823-ban, a latin-amerikai függetlenségi háborúk idején megfogalmazták –, most a mi rendezőnkkel, ami színészeinkkel, a mi – joggal mágikus helynek titulált – szegedi Dóm terünkön végérvényesen magyarrá (is) avanzsál.

A rendező, Bagó Bertalan nyilatkozataival nem volt tele a média, visszafogottságában is szimpatikusan fogalmazta meg elképzeléseit. Ezek szerint a darabot a mai fiatalok számára is közel szeretné hozni, ezért a szövegen, Bereményi Gézával némi változtatást, modernizálást hajtottak végre. A történetet az öreg Bukowski szemszögéből láttatja, megengedve így a realitás emlékeken keresztül történő transzformációját.

A főszereplők a próbafolyamat során valóságos „osztálytalálkozó” keretében készülhettek a produkcióra, mert a George Bergert játszó Dolhai Attila, a Claude Bukowskit alakító Szemenyei János, a Sheila Franklint megformáló Peller Anna és a Woof szerepében a Dóm téren bemutatkozó Kerényi Miklós Máté évfolyamtársak voltak a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Ez – saját elmondásuk szerint is – nagy könnyebbséget jelentett az egymásra hangolódásban. S ha egy csapatnak ilyen magja van – nem beszélve a sok Operettszínházas kollégáról, akik szintén a darab szereplőgárdáját erősítik –, akkor az kihat az egész társulatra.

Anyagunk a következő oldalon folytatódik.

[2010.08.18.]