Megérkezett és kielemeztük Lady Gaga Born This Way dalát

Az egész popszakma lélegzetvisszafojtva várta Lady Gaga új albumának, a Born This Way-nek címadó dalát, mely ma végre kiszabadult a lemezstúdió falai közül és sikeresen meglepett mindenkit. Egy részről ugyanis nagyon nem jó. De valahogy mégis fenomenális.  

Gaga már hónapokkal a megjelenés előtt gondoskodott arról, hogy a rajongók vért izzadva várják az új szerzeményt. A kis dalrészletek éneklése, a kritikusok előzetes dicshimnuszai és a kiszivárogtatott dalszöveg bár nagy felhajtást okoztak, egy szinten veszélybe is sodorták Gagát. Mindenki egy olyan megaslágerre számított, amitől első hallásra szanaszét dobjuk az agyunkat. Olyan dalra, amitől eltátjuk a szánkat és felkiáltunk, hogy „ilyen jó dal létezik egyáltalán?”. Elvárás volt bőven. Aztán ma meghallgathattuk a dalt. És bizony a szenzáció elmaradt. Elsőre legalábbis.


És sajnos másodszorra is. Harmadszorra pedig rádöbben az ember, hogy mennyire komplex egy szerzeménnyel áll szembe. Ezért pedig meghallgatja negyedszerre is. Csak azért, hogy rájöjjön arra a szimpla, egyszerű kérdésre, hogy amit hallgat, az most akkor jó vagy pocsék. Ötödszörre pedig rájön, hogy mindegy milyen ez a szám, már ötödszörre pörög... Hatodszorra már a dalszöveget is énekli. Hetedszerre már táncol rá. Nyolcadszorra pedig valamiért még mindig húzódzkodva, de eldönti, hogy ez egy nagyszerű dal.

Mert a Born This Way egy nagyszerű dal. De nagyszerűségét nem tudjuk húzódzkodás nélkül leszögezni. Ugyanis az egész egyszerűen túl sok. Első hallgatásra és nyolcadik hallgatásra is. Az eddig hallott és sajtó elé tárt kritikákból – melyek mellesleg semmi konkrétumot nem árultak el a dal zenei világáról – egy teljesen más koncepciót várt az ember. Valami komolyabbat, valami művészibbet, valami… szomorú ezt éppen Gagánál kimondani, de kreatívabbat. Maga a zene ugyanis nem a legmesteribb alkotás.

Túl sok borzalmasan egyszerű ütem, túl sok üde játékosság. Kicsit túl falusidiszkó, kicsit túl gaypride, kicsit minden túl sok. Rihanna Only Gilrjénél vagy Britney új dalánál, a Hold It Against Me-nél már megfigyelhető volt ez a primitíven egyszerű ütemhasználat, ahogy Madonna Give It 2 Me-jénél is eszünkbe juthatott néha Lagzi Lajcsi, de 2011-ben Lady Gagától nem volt várható, hogy követi ezt a vonalat, amit valakinek mellesleg nagyon sürgősen abba kellene hagynia.

Meleghimnusznak készült

Gaga nyilatkozatai szerint ő egy új meleghimnuszt akart alkotni. Az új I Will Survive-ot, az új Vogue-ot. Ez nagy valószínűséggel össze is jött neki. Megjegyzendő, hogy néhány szempontból igazából csak csinált egy 2011-es stílusú kilencvenes évekbeli Madonna-dalt. De ezt most felejtsük el. Madonna természetes inspirációja a popzenének, mindig is az lesz.

Dalszövegileg mindenesetre biztos sikerült ez a himnuszalkotás, zeneileg pedig méginkább, még ha az instrumentál általában olyan egyszerű, mint az egyszeregy. Szerencsére csak általában. Vannak kisebb részletek, ahol felkaphatjuk a fejünket, mikor kicsit elmúlik a fiúkaklubbólós „tucctucc” és bejön néhány, utoljára a nyolcvanas években használt zenei megoldás, amikről kilencedik meghallgatásra sem lehet eldönteni, hogy jó-e velük újra találkozni. Aztán vannak részek, amelyek már-már beleillenének a várt művészibb koncepcióba. Működnének is, ha nem lennének túl rövid időre túl véletlenszerűen elszórva, megint csak kisebb káoszt okozva. Ezt a dalt nem lehet kiismerni. Igaz, ezért is hallgatjuk meg újra és újra.

Ami megmentő, az a dalszöveg és a határtalan energia. Az energia, ami (hálistennek) elsodor minden negatív tényezőt és el tudna tartani egy egész várost. Ha ez az energia végig életben lesz tartva a közeledő korongon, fenomenálisan anyaggal állhatunk majd szemben.
A dalszöveg tényleg szép, tényleg valami sokszor kimondott, mégis új.

A bármilyen fajta másságról ennyire még nem énekelt előadó, vagy legalábbis nem ilyen jószívűen és pozitív tekintetben. A refrén is fülbemászó, a raprész is kellően pattogós, a post-refrén remek, a verse-részek gyönyörűen vannak levezényelve, a dal kezdete és vége is egészen jól lett összerakva. De már megint túl sok részről kellett szót ejtenünk. Miért kell ennyi sok-sok új dallam egyetlen egy dalba? Sok. Sok itt minden megintcsak.

Azóta már húszadszorra is meghallgattam a Born This Way-t. Dúdolom a szöveget és várom, hogy majd táncoljak rá. Mert valami van benne, fene tudja mi, de valami jó. Csak nagyon eltakarja azt a valamit egy dolog. Hogy mi az? Nem tudom. Lehet túl hamar lett túl nagyra felfújva ez a lufi. Lehet, hogy ettől a hiperaktívan vidám tingli-tangli ütemtől túl vásári lett az egész. Lehet, hogy Gagától többet vártam. De azért berakom újra.
És rájövök. Rájövök, hogy a huszonegyedik hallgatásnál, hogy nem, Gagától pont ezt vártam. Valamit, ami összezavar, ami majd megoszt, amit majd lehet imádni és lehet gyűlölni, csak figyelmen kívül hagyni nem. Amiről majd beszélni fognak. Ami téma lesz. Ami sok. Ami túl sok. Mégsem lehet ignorálni. Vannak gyengeségei a dalnak, ez tagadhatatlan. De az embert egy idő után valahogy ez nem érdekli.

Huszonketedszerre aztán elhúzom a szám. Zavarbaejtően ambivalens minden. Még mindig nem tudom, tetszik-e a Born This Way.
A rengeteg kritika ellenére adok magamban egy erős jelest a dalra. Leülhetsz – szólna most tovább a tanári monológ. De senki nem fog leülni. Mert hát… Azért berakom huszonharmadszorra is. Biztos ami biztos.

- Kanicsár Ádám -

[2011.02.14.]