Tudni kell, mi az, ami igazán fontos

Majsai Gáborral beszégetett Kun Zsuzsa és Németh Kristóf a Klub rádió műsorában.

– Póker című új lemeze kapcsán a vendégünk Majsai Gábor, jó reggelt kívánok. Bár fél tíz van délelőtt, de a zenészeknek ilyenkor még nagyon reggel szokott lenni.
– Ennek ellenére nagyon örülök, hogy itt lehetek veletek és a hallgatókkal.

– Mi is örülünk! Kártyás vagy, Gábor, hogy Póker lett a címe az új albumnak?
– Régebben kártyáztam, de akkor is inkább a társaság kedvéért. Mostanában már nem játszom. Ez a lemezcím igazából az életemre utal meg persze más emberek életére is, mert olyan az életünk, mint egy pókerjátszma: vagy biztos nyerő az ember, és egy royal flössel végigéli az életét, vagy egész életében egy párral kell ügyeskednie. Ha viszont semmi sincs a kezében, akkor nincs mese: blöffölni kell.

– És te milyen típusú vagy: blöffös vagy olyan, aki a royal flösre vár?
– Az az igazság, hogy a blöffbe belepirosodom, nem vagyok egy igazi pókerarc. Ha nekem egy sorom van, akkor már nagyon boldog vagyok.

– De alapvetően panaszra nincs okod, úgy gondolom, mert azt ugyan nem mondom, hogy mindig a topon voltál, vagy a szerencse kísért, de többnyire. És valahogy mindig magad irányítgattad az életed – szerintem jó irányba.
– Igen, annak nagyon örülök, hogy végül is mindig a zenéből élhettem meg, mert én nem azért lettem zenész, mert nem volt barátnőm...

– Miért, volt?
– Mert volt! Mindig volt, ez nem volt egy probléma. Sokan azért mennek zenésznek, hogy bohóckodjanak a színpadon, de én úgy gondolom, zenélni ennél sokkal többet jelent. Én tényleg a zene miatt kezdtem el, és azóta is imádom a zenét; nem csak egy stílust, hanem majdnem mindegyiket.

– A 90-es évek elején jelent meg első szólóalbumod, a BaráTom Jones, akkor ragasztották rád, hogy te vagy a magyar Tom Jones?
– Ez pontosan akkor történt, amikor az Öreg járgány szívatóval indul című slágert énekeltem egy fesztiválon. Bár annak semmi köze nem volt Tom Joneshoz, mégis mindenki elkezdett Tom Jones-ozni. Az talán igaz, hogy egy kicsit hasonlítok rá, de ezt én soha nem is akartam, és nem is játszottam erre rá. Végül jött egy kiadó, és mivel már akkor is ínséges idők jártak a magyar zenészekre a lemezkiadás terén, ők meg azt mondták, kiadják a lemezem, ha Tom Jonest énekelek rajta magyarul – hát gondolkodtam egy kicsit, s bár biztos voltam benne, hogy rajtam fog ragadni ez a Tom Jones skatulya, de belementem végül.

– Azt mondtad, hogy „akkor”, de azért valamit csak fejlődött azóta a lemezpiac, mert szerintem most már nincs olyan nagyon ínséges idő. Ezen sokat gondolkodtam, miért van az, hogy a lemezkiadás valahogy mindig háttérbe szorul meg a magyar zenészek is, tehát ha rangsort állíthatunk fel, még ha ez mélységesen fáj is nektek, zenészeknek, még mindig elsősorban a külföldi világsztárokat keresik, s csak utánuk jöhetnek a magyarok. Valószínűleg ez azért is van, mert a pénzt jól be kell osztani, bár most már az internet korszakában kicsit könnyebb a dolog, de be kell osztani, és választani, hogy mire költsük: lemezre, koncertre-e.
– Nos, ha pl. Tom Jonesról beszélünk, az ő költségvetésével én nemigen tudok versenyre kelni, mert szerintem neki az egy hónapos működési költségvetése kb. annyi lehet, mint az én egész életem teljes keresete.  Emiatt természetesen a külföldi lemezeknek jóval erősebb a marketingje. Meg aztán a magyaroknál megfigyelhető egy olyan szokás, hogy mindig hasonlítgatják valakihez a magyar előadókat, elsősorban akkor, ha valaki valamiben jó; akkor rögtön elkezdik keresni, hogy kihez hasonlít. Ez nem csak a zenére jellemző, pl. a színészeknél is így van.

– És te kihez hasonlítottál a családodban – ha most nem a világsztárokat nézzük – akár zenei tehetségedben, akár személyiségedben?
– Hát, a nagyapám tamburmajor volt egy nagy katonazenekarban, de én sajnos már nem ismerhettem őt. A szüleim azonban abszolút nem foglalkoztak zenével, és nem is terelgettek ebbe az irányba. Ez valahogy magamtól jött: a zene mindig akkora hatással volt rám, hogy nem választhattam más hivatást.

– De tanulni is szeretted a zenét? Minthogy trombitálsz is.
– Gyakorolni nemigen szerettem, mert a trombita egy elég kínlódós hangszer, sok gyakorlást igényel: napi 4-5 óra után sem biztos mindig, hogy a kellő időben a kellő hang a kellő helyen fog megszólalni, annyi minden van erre hatással.

– Minden művészeti ágban előfordul a prostitúció, hogy az ember a megélhetés miatt egy kicsit enged az elveiből. Nálad is bekövetkezett ez?
– Hát... igen.

– Milyen irányban?
– Megmondom, mivel külföldön is dolgoztam, nyilvánvaló, hogy ott is sokszor kellett énekelnem olyan dalokat – divatos helyi slágereket például –, amelyek nem álltak a szívemhez közel, de „csipkés kombinék” és hasonlók sosem voltak. Egy bizonyos szint alá nem megy az ember. De őszintén szólva én nem is tudnék menni, mert ha ilyesmit énekelnék, az rögtön jó lenne  és persze már nem biztos, hogy ugyanannak a közönségnek tetszene, amelyik odavolt az eredetiért. Tehát – és ezt nem nagyképűségből mondom – ha már dolgozom valamin, akkor hozzá is teszek magamból. Külföldön is mindig átírtuk, áthangszereltük az én hangomra a legérdektelenebb tingli-tangli slágereket is, ha azt kellett játszanunk. Egyébként az énekesek közül is mindig azokat szerettem, akikben tűz van, akik adnak magukból valamit. Számomra sosem az volt a lényeg, hogy mondjuk tökéletes tisztasággal szólaljon meg egy hang, de egyszersmind tökéletesen sterilen. Egyik kedvencem Ray Charles – sajnos nincs már közöttünk –, nála is voltak csúszások, bluesosan énekelt, de tele érzéssel.

– Száműzetés volt neked az a tíz év, amíg kint voltál?
– Abszolút nem éreztem annak. Kicsit fárasztó volt, mert végigjártam Nyugat-Európát Spanyolországtól Skandináviáig, de érdekes szakasza volt az életemnek.

– Elindulnál most is, ha kapnál egy olyan szerződést, hogy 4-5 évig dolgoznál kint, és addig itthon azt is elfelejtik, hogy létezett Majsai Gábor, de abból a pénzből jobban megélnél kint?
– Ez attól függ, hogy milyen szerződés jönne. Egyszer lemondtam egy nagyon komolyat, amikor Amerikába kellett volna kimennem egy show-ba, de akkor épp olyan állapotban voltam, hogy nem tudtam kimenni, pláne nem egy egész évre.

– Mi az az „állapot”?
– Akkor született a kisfiam. Ezért komoly dilemmába estem, hiszen egész életemben egy ilyen lehetőségre vágytam, amit akkor kaptam: egy New York-i show-ban kellett volna fellépnem egy éven keresztül horribilis összegért, de ha kimegyek, pont két hónapra rá születik meg a kisfiam: ezt egyszerűen nem bírtam lelkileg feldolgozni. Egy hónapig tépelődtem, vagy öt kilót fogytam is, annyira emésztettem magam. Végül azt mondtam, hogy NEM – mert néha kell tudni nemet mondani.

– Szoktál még erre gondolni? Vágysz ilyesmire?
– Azt követően egyszer még kimentem másfél hónapra, de amikor a fiam a telefonban elsírta magát, hogy „hol vagy, apa?” – akkor aznap este alig tudtam énekelni a színpadon, és attól kezdve vágtam a centit, mint a katonaságnál, úgy vágytam már hazajönni, pedig csodálatos helyen voltam. Alapvetően azt gondolom, tudni kell, mi az, ami igazán fontos nekünk.

(Klub rádió 2006. április 22. )

[2006.04.24.]