Xiu Xiu

Az Ultrahang és a Fucktothemusic bemutatja: XIU XIU (USA)

Amikor oly sok „besorolhatatlan”, „kategorizálhatatlan” előadóval találkozunk (legalábbis a kiadók, a sajtó és maguk a zenészek önjellemzése szerint), és amikor annyi címkét tudunk alkalmazni, hogy lassan mindegyik elveszíti az értelmét, igen ritka az olyan zenekar, amely valóban meglepi a hallgatót. A Xiu Xiu elsőre még a legtapasztaltabb zenefogyasztókat is zavarba ejti. Nem azzal, hogy műfajokat, különféle technikákat kever össze, hanem azzal, ahogy ezt a szélsőséges, túláradó zenei érzelemkifejezés szolgálatába állítja. A kezdeti megdöbbenés mellett a Xiu Xiu így mindenképpen szélsőséges reakciókat vált ki a hallgatóból – a koncert szervezői természetesen egyre fokozódó rajongásról kell, hogy beszámoljanak, valamint arról, hogy a zene minden egyes meghallgatással egyre mélyebben befészkelte magát szívük és agyuk egy olyan szegletébe, melyről a Xiu Xiu-val való találkozás előtt tudomásuk sem volt.

Káosz-pop és a végsőkig fokozott, lírai ének: röviden így jellemezhetjük az együttes zenéjét. A popzenéből (például szintipopból, dark és indie gitárzenékből és mindenféle elektronikus műfajokból) származó elemeket a Xiu Xiu finoman vagy olykor éppen durván elcsúsztatja egymáson, megakasztja, extravagáns hangszerelési ötletekkel és zajokkal szórja meg. Egy-egy dallamot, amely belopja magát a fülünkbe, a legváratlanabb pillanatokban szakíthat meg valami, ami egyáltalán nem illik oda (illetve mégis: de ezt csak akkor fedezzük fel, amikor már belaktuk a Xiu Xiu világát); vagy akár még az is előfordulhat, hogy nem akasztja meg semmi.

Mindezek mellett a fő szenzáció Jamie Stewart frontember és énekes. A túlfeszített pátosz, a mindent megkérdőjelező irónia és a megsemmisítő, erőszakos nihilizmus közti ingoványos területen mozgó dalszövegeit olyan átéléssel adja elő, mintha az élete múlna rajta. A kétségbeeséstől a magába fordult melankólián át a szélsőséges kitörésekig minden hitelesen hangzik tőle – olyan emberi, túlságosan is emberi hitelességgel, hogy a hallgató kénytelen átértékelni a „karizmatikus előadásmódról” kialakult elképzeléseit. Stewart olyan egymástól meglehetősen távol álló énekeseket említ idoljai közt, mint Nusrat Fateh Ali Khan, Little Richard és Boy George – ezen nincs is mit tovább magyarázni.
A Xiu Xiu 2000-ben alakult, Jamie Stewart vezetésével. A nevet (melyet „Su Su”-nak kell ejteni) Joan Chen 1998-as filmjéből (Xiu Xiu: The Sent Down Girl) vették, amely szerintük minden idők legnyomasztóbb filmje. A változó felállású zenekarban vendégeskedtek többek között a Mr. Bungle és a Deerhoof tagjai is.

Knife Play és A Promise című albumaik után a 2004-es Fabulous Muscles érte el eddig a legnagyobb sikert, nem véletlenül. A korábbiaknál összefogottabb, poposabb, elektronikusabb, és slágeresebb – mármint a saját világukon belül. A könnyűzenei érzékenység az eddigieknél még erőteljesebbé teszi a Xiu Xiu érzelmi hatását.
A Xiu Xiu komolyan veszi a nyolcvanas évek „minden évben egy album” tempóját, sőt, idén túl is teljesíti a tervet: április 15-én jelenik meg a Life and Live, mely akusztikus dalokat és Stewart Devendra Banharttal közös turnéján rögzített számokat tartalmaz; július 12-én pedig itt a következő album, a La foret.

„Mély, innovatív és abszolút nélkülözhetetlen.” 9.0/10 – Pitchforkmedia
„A Xiu Xiu-féle minimalizmus olyan visszafogott avantgárd mesterműveket eredményez, melyek sokáig kísértik a hallgatót.” - Billboard
„Ne hallgasd meg. Ez a lemez nem normális. Ez a lemez hátborzongató. Megolvasztja az agyadat.” 95/100 – The Declaration
„Mi, Xiu Xiu rajongók néha összejövünk, és tanácstalanul beszélünk a Xiu Xiu lemezeinkről, amiket nem értünk, csak nagyon szeretjük mindegyiket. Egy dologban vagyunk csak biztosak, a Xiu Xiu tagjai ezt az egészet direkt csinálják, és a látszólagos halálos komolyságuk csak az utóbbi évek egyik leggrandiózusabb popzenei viccét takarja.” 7,9/10 – Matula

[2005.04.17.]