Deck Attack presents: Koop (Live) az A38-on

Látogatás egy rejtelmes, eddig itthon nem látott-hallott világba: a Koop Island-ra.

Megérte várni... Ez az érzés a koncert után fogott el. Pedig ennél viszontagságosabban már nem is nagyon lehet koncertet szervezni. Pedig nem Infragandhi-n múlott. (Ezúton is köszönet neki a kitartásért !)

Koncert elnapolva!
Nem egyszerű dolog a koncertszervezők élete manapság... Készülsz otthon a kellemesnek ígérkező szombat esti programodra, a Koop koncertre. Ekkor jön egy telefon az ismerősöktől, hogy „Ácsi, nem lesz ma koncert, majd csak holnap...” Na ez nem egy jó felütés. Aztán végigfut az agyadon, hogy jó de holnap mikor? Ugyanis a hajón tehetségkutató megy egészen este 10-ig. Ezután kiüríteni a termet, beállítani a zenekart, az barátok közt is minimum egy 11 órás kezdés (vasárnap, te jó ég, másnap meló!).

Mégis ott vagyunk!
Szóval a srácoknak késett a gépe, úgy 12 órát...Törölték vagy mit tudom én... Ezért vasárnap hajnali 3-kor, miután megérkeztek, már inkább nem álltak neki lejátszani egy koncertet, amit abszolút bölcsen tettek. Vasárnap este abban reménykedve, hogy kicsit gyorsabb lesz a takarítás, beállás, odaértünk 22.30 körül, nem kellett volna... Na mindegy, valahogy csak eltelt az idő, majd beengedés, 23.40-kor pedig kezdés. Az biztosan elmondható a házat megtöltő közönségről, hogy nem az a háborgós, hőbörgős fajtából verődött össze.

Egyszerűen varázslatos...
Már az sem egyszerű, ahogy a srácok kinéznek... Az meg, hogy ez a svéd csapat hogyan ért ennyire ehhez a lágy, simogató swing-hez, már a képzelet határait feszegeti... És akkor kijön a színpadra Yukimi Nagano, az alig 20 éves díva! Azt, hogy két svéd (Oscar Simonsson és Magnus Zingmark) elhatározza, hogy márpedig ők a 60-as évek swing-jét fogják játszani, egy kis elektronikus beütéssel, azt még meg tudom emészteni. De hogy hogyan találnak rá egy akkor még csak 15 éves, hátborzongatóan jó hangú, japán anime-hősnő és Lucy Liu keverékére, az már tényleg felfoghatatlan! De azért köszönjük nekik!

Koop Island Blues
A második szám mindjárt az új lemezről szólt (Koop Island), hát nem okoztak csalódást. Az a baj ezzel a zenével, hogy az ember nem tud betelni vele. Jó lenne, ha már vagy 15 lemezes banda lennének, mert akkor legalább egy napig tudná hallgatni a halandó egyfolytában. A felállás is remek: dob, nagybőgő, konga-harsona, billentyű, számítógép, marimba–szilofon. Ráadásul mindegyik mögött egy remek hangszeres tudással megáldott gépkezelő. Sorra jönnek a jobbnál jobb számok, repül az idő.

Ezt tényleg mindenkinek hallania kell egyszer az életében
Tonight, Come to me, Summer Sun, I See a Different You. És a véget nem érő borzongás, ahogy Yukimi énekel... Körülöttünk az emberek éneklik a számok szövegét... Nem is tudtam, hogy ekkora rajongótábora van a Koop-nak itthon is. Az orvosok felírhatnák ezt a zenét kedélyjavítónak – akár receptre is, TB támogatással. Biztos, hogy kevesebb morcos arcot látnánk az országban...

Már megint az a fránya koncertidő...
Sajnos ennek a koncertnek is eljöttek a záróakkordjai. A már szokásosnak mondható problémával... Két ráadással együtt 1 óra 10 perc játékidő. Ez ismét nagyon kevés. Lehet, hogy ez a vesszőparipám, de ez akkor is bosszantó. Na mindegy, ezt az élményt még ez sem tudta elrontani. Reméljük, Infragandhi-nak nem vette el a kedvét a sok probléma a koncertszervezéstől, mert ilyen élményekkel szívesen gazdagodunk máskor is!

Please Swing It Again Soon !

-Aretuska -

[2006.11.28.]