Majsai Gábor: Ez még nem Amerika, de azért igyekszünk

Legutóbb akkor beszélgettünk Majsai Gáborral , amikor új zenekarával, a Majsai Swing Banddel debütált a Creol színpadán.

Mivel roppant türelmes beszélgetőpartnernek ismertem meg, meglepett a válasza a telefonban:

- Ne haragudjon, mostanában valóban nagyon be van táblázva minden napom, szinte lehetetlen akár egy kávét meginni nyugodt körülmények között.
- Tulajdonképpen éppen az érdekelne – mondtam erre –, hogyan telik egy napja, amikor valóban elfoglalt... - Így történt azután, hogy egy szerdai napon végigkísérhettem a művészt reggeltől késő estig tartó programján.

- Ritka eset, hogy már fél kilenckor a dugóban ülök, mert rendszerint később indulok el otthonról, de most nem várhat a munka – mondja nevetve –, a zenekar kilenckor kezd a stúdióban, és ott kell lennem a felvételeknél.

- A Határőrség Big Bandről van szó?
- Igen. Új swing lemezemet velük készítem, és a hét végéig nagyjából el is készülünk a zenekari anyaggal.

- Az sem gyakori mostanában, hogy nagyzenekari, élő produkció szólal meg egy CD-n.
- Igaz. Néha én is csodálkozom rajta, hogy belevágtam ebbe, de nem tehettem mást: Frank Sinatra, Ella Fitzgerald és a többi klasszikus megérdemli, hogy megadjuk a módját. Úgy gondolom, nem lenne hiteles a dolog, ha stúdióban mixelt, műanyag hang szólalna meg. Ehhez a stílushoz nem lehet másként nyúlni. Természetesen minden munkának megvannak a nehézségei, gondolom, nem kell részletezni, mennyire nem egyszerű manapság élő zenei produkcióra elsősorban pénzt szerezni, majd megszervezni és végül előállítani. Szerencsére a kiadóm ismét habozás nélkül mellém állt ebben a kérdésben, úgyhogy most már rajtunk áll, hogy fog sikerülni az album.

- Úgy tudom, magyar nyelvű CD-t készít.
- Ismét Toldi Tamás szövegíró barátommal dolgoztunk együtt a klasszikus swing slágerek átültetésekor. Szerencsére Tominak megvan az az érzéke, amivel kissé rám tudja igazítani az egyébként ódivatúnak mondható eredeti szövegeket, és valahogy képes új életet lehelni beléjük, anélkül természetesen, hogy nagyban változna a tartalmuk. Ezenkívül olyan szerencsés voltam, hogy Heilig Gabi barátom is igent mondott két nóta megírására, így félreismerhetetlen humora és életbölcselete szintén helyet kaphat a lemezen.

Közben meg is érkezünk. A törökbálinti stúdió nem kicsi, de mégis, mintha nemigen férnének el benne. Nincsenek hosszú instrukciók, időigényes beállások: Szalóki Béla karmester vezényszavai katonásan röpködnek, és mindenki tudja a dolgát.

- Külső szemlélőként profi, gyors munkát látok.
- Nincs is időnk lazsálni – mosolyog ismét Gábor –, a produkciónak fix költségvetése és gyártási ideje van.

- Hű, ez nagyon úgy hangzik, mint valami amerikai filmben!
- Na nem, ez még nem Amerika – nevet –, de azért igyekszünk.

Rövid ebédszünettel délután ötig folyik a munka. Valahogy így lehetett ez a „Nagy Öregekkel” is annak idején: Sinatra vagy Armstrong zenekara eljátszotta egyszer-kétszer a nótát, aztán rögzítették, és kész is volt nagyjából. Jó érzés azt gondolni, hogy a maiak is képesek erre. 
Fél hat felé járhat. Gyors átöltözés – nagy a hőség, szinte szafariruhát igényel, de abból is fehéret, merthogy újabb fellépésre érkezünk: Fürjesi Csaba festőművész kiállításmegnyitójára az Arany János utcai galériába. Gábor egy személyben zenekar és szólista: trombitál, szájharmonikázik és énekel... Kíséret nélkül. A megnyitó közönsége elképedve tapsol. Ha eddig kételkedtünk volna az élő produkció varázsában, akkor már a zenekar munkája meggyőzhetett róla, de most végképp elhisszük a létjogosultságát.

- Hogy jött az ötlet, hogy a’ capella előadással színesítsék a megnyitó programját?
- A felkérés nem volt példa nélküli, mert csináltam már ilyesmit. Ez a fajta improvizatív minikoncert valamiképpen illik a festőművész képeihez, az azokon tükröződő érzésekhez, gondolatokhoz. Benne van persze az is, hogy nem keveset beszélgettünk, így valamennyire közös hullámhosszon vagyunk, számos dologban. Azt hiszem, enélkül nem menne. Nyilván át kell ehhez rendeznem a gondolataimat a stúdiómunka után.

Elmélyült és hosszú eszmecserékre nincs idő, az este már új helyszínen talál minket. Creol klub, félhomály, halk evőeszközcsörgés, a technikus még állít valamit a színpadi berendezéseken, és a Swing Band játszani kezdi a Fly me to the Moon-t. Majsain nem látszik a kimerítő nap, erőteljes hangja betölti a termet, nyugodt mozdulatai, visszafogott trombitajátéka a nyári éjszaka részévé válik... Éjfél körül még kedvesen elbeszélget pár külföldi turistával, akik rajongva veszik körül a színpad mellett, és névjegyet vált egy szervezővel, aki Bécsbe, majd Nizzába invitálja zenekarával együtt.

Jó érzés, ha kinyílik a világ... És jó, hogy a világ itt van nálunk is, ha észrevesszük. Karnyújtásnyira...

H.K.

[2007.06.26.]