Meglepő dolgok derültek ki az ellentmondásos zeneszerzőről, Igor Sztravinszkijről

Az orosz zeneszerző hosszú és termékeny életműve éppoly gazdag volt ellentmondásokban, mint meglepetésekben, mára azonban a méltán elismert legnagyobbak közé emelkedett. Igor Sztravinszkij 116 évvel ezelőtt született és 28 éve nincs köztünk. Pályafutásának ismertetésével emlékezünk meg róla.

A XX. századi európai zene egyik legnagyobb hatású, legsokoldalúbb, legtöbbet vitatott úttörõ egyénisége. Bár termete kicsiny és törékeny volt, munkabírása ugyanakkor vég nélküli.

Fáradhatatlanul dolgozott, néha egyhuzamban 18 órát, bár az egészsége egész életében gyenge volt. Felváltva gyötörte tüdõbaj, tífusz, gyomorvérzés, sérv, görcsös fejfájás és álmatlanság, de energiája és életszeretete minden esetben legyõzte a betegséget, és öregkoráig biztosította számára az alkotókedvet.

Pétervár külvárosában 1882-ben, Oranienbaumban született. Apja a pétervári operaház vezető basszistája volt, nagy műveltségű művész, ki fiát ennek ellenére (vagy talán éppen ezért?) jogásznak szánta. Édesanyja jól zongorázott, gyermekként tőle kapta az első zenei irányítást. Zenei ambícióit szülei nem vették komolyan, fiukat az egyetem elvégzésére kötelezték.

Első felejthetetlen élménye Glinka Szuszanyinjának meghallgatása volt, minek hatására a nagy orosz mester sokáig mintaképe maradt. Az ifjú Sztravinszkij ugyan kötelességszerűen végezte jogi tanulmányait, de mellette azért zenét is tanult: előbb zongorát, majd zeneelméletet, később hangszerelést is. Megismerkedett Rimszkij Korszakov fiával, kinek közvetítésével első kompozíciói a mesterhez is eljutottak. 

Hátat fordított a jogi pályának

A jogi egyetemet 1906-ban befejezte, és ennek a pályának nyomban hátat is fordított. Inkább megírta I. szimfóniáját, valamint A faun és a pásztorlány című zenekari dalciklusát, Puskin költeményeire (1906-1907.), mely kompozíciókat be is mutattak Pétervárott.

A Tűzijátékot 1908-ban írta meg, és még ugyanabban az évben Szergej Gyagilev, az Orosz Balett vezetője is felfigyelt tehetségére, találkozásuk pedig döntően befolyásolta a fiatal művész további pályáját. Gyagilev ugyanis a nemrég alakult Orosz Balett számára kért kompozíciót tőle.

Ennek a megbízásnak eredményeképpen jött létre Sztravinszkij három fiatalkori remekműve, az 1910-es A tűzmadár, az egy évvel későbbi Petruska, és a Tavaszi áldozás, 1913-ban. Ekkorra Sztravinszkij már az európai zenei élet legjelentősebb egyéniségének számított, amin még a Sacre bemutató párizsi botránya sem csorbított.

Erőszakos dinamikai és ritmikus hatások rabjává lett

Ez a három táncjáték Sztravinszkij úgynevezett "orosz korszakának" három remekműve, és a század zenéjében is új korszakot nyitott. A művész fejlődése ugyan szertelenül csapongónak mondható, mivel az impresszionizmusból indult, majd a nyers, erőszakos dinamikai és ritmikus hatások rabjává lett, mit követett a barokk és a rokokó szerzőinek hatása, miután egyszerűsödni kezdtek eszközei.

Az azonban nem vitatható, hogy minden korszakában sikerült olyat produkálnia, melyek a mai zenére is stílusformáló erővel hatottak. A tízes évek végéig (és később is, visszatérő motívumként) az orosz népi zenei világ maradt legfőbb ihletője.

Az igazán nagy változás első jelei talán az 1918-ban - a komponista Ramuz szövegére - írt A katona történetében figyelhetők meg a jazz újszerű elemeivel, de az új stílusfordulatot a Pulcinella hozta meg. Innentől kezdve minden műve meglepetés volt. Zenéje többnyire leíró volt, magyarázó, és csak ritkán forrósította át a szenvedély heve.

Mintha egy nagyon éles, ám hűvös elme játéka válna hallhatóvá, mi mégis magával ragadja és lenyűgözi közönségét, akár a Jean Cocteau szövegére írt az Oedipus Rex hatalmas énekes, hangszeres együttesét, akár A kéjenc sorsának kamarajellegű zárt számait figyelték. Állandóan változó stíluselemeivel híveit és ellenfeleit egyaránt zavarba tudta hozni. Épp az Oedipus Rex-ben alkalmazott latinul énekelt részekkel, valamint az idő és tér játékával kívánta hangsúlyozni, hogy nem a tömegek részére ír, mert ő a kiválasztottak komponistája.

Későbbi emlékirataiban is hangot adott ennek: "Mindenhez, ami csak megközelíti a Magasztosat, egy egészen különös nyelv tartozik, amelynek semmi közös vonása sincs a hétköznappal". Végkövetkeztetését pedig így fogalmazta meg: "A szöveg pusztán nyersanyaggá válik a komponista számára. Tetszés szerint darabolhatja, foglalkozhatik legegyszerűbb alkotóelemeivel, a szótagokkal...".

Később ő visszafordult erről az útról, de követői egészen az "absztrakt" operához jutottak, melyben már semmi életszerű kapcsolat nem figyelhető meg a zene és a szöveg tartalma között. A hangulatot csupán értelmetlen szótagok halmazával próbálták meg érzékeltetni a szerzők.

Az 1951-es A kéjenc sorsa azonban igazi opera, melyben a modern hangzásba régies fordulatokat is csempészett. A műben a dallam uralkodik, a zárt számokat - áriákat, együtteseket - énekszavalat köti össze. Ahol csak a közlésre szorítkozott, ott megelégedett a csembalókíséretes, "száraz" recitativóval, ahol az érzelmek kifejezését hangsúlyozta, ott ariosószerűvé vált, és a kíséretet a zenekarra bízta. A komoly jeleneteket a komikus betétekkel vegyítette, és a végéről az erkölcsi tanítás sem maradhatott el: "Ahol henyélők élnek a világon, ott megvetheti lábát az ördög".

Hollywoodban telepedett le

Reprezentatív neoklasszikus művei, az Apollon Musagete, a Tündér csókja, a Zsoltárszimfónia, a Hegedűverseny, a Kártyajáték után az alig harminc esztendős zeneszerző meghódította a világot. 1909-től már csak rövid időre tért vissza hazájába, mert 1914-ben Svájcban telepedett le, 1920-tól pedig Franciaországban élt. Nemzetközi pályafutása, akár mint karmester, akár mint saját műveinek interpretátora a nemzetközi érdeklődés középpontjába állította, a kor zeneéletének dédelgetett kedvence lett.

A második világháború kitörése után az Egyesült Államokba költözött át, majd Hollywoodban telepedett le. Amerikai korszakának főbb művei a Szimfónia, neoklasszikus periódusának végén az 1951-ben szerzett The Rake's Progress című opera áll, és a harmadik, az Ebony-Concerto. Hetvenévesen még új zenei utat keresett, amit a tizenkétfokúság praxisában talált meg, amely utoljára a szerializmushoz vezette.

A kozmopolitává lett Sztravinszkij 1962-ben hatalmas sikerrel vendégszerepelt a Szovjetunióban, nyolcvanadik születésnapját világszerte reprezentatív keretek között ünnepelték, valamint számos művészi és társadalmi kitüntetéssel tisztelték meg.

Részben emocionális, részben logikai bravúrra alapozott műveit zenei testamentumaként hagyta az utókorra a nyolcvankilenc éves korában, 1971-ben New Yorkban meghalt a Mester.

- zene.hu sulinet.hu alapján -

[2009.06.17.]