Tool az óperencián: Angertea - Twenty-Eight Ways To Bleed

Az Angertea 1996 őszén alakult és két évvel később már az a formáció zenélt, amely a Twenty-Eight Ways To Bleed című harmadik lemezt is az asztalra rakta. Grunge-dzsal és progresszív elemekkel vastagon átitatott zenéjük nem hat azonnal, de megéri a fáradtságot, hogy a cd-t többször a játszóba rakja az ember.

Mint mondottam már a harmadik lemezét adja ki a Mihály Gergely – ének, gitár; Peralta Miguel – basszus; Bárkai László – dobok felállású trió. 2001-ben még magyar nyelven a „Lélekvágy” című lemezzel jelentkeztek, majd 2006-ban már angolul nyomatták a „Rushing Towards The Hateline”-on. Most pedig itt az új album, mely egy nagyon érett zenekart mutat. A lemez producere Vári Gábor volt, aki a Salvus Minden Kezdet című lemezén is jól dolgozott, itt sem lehet belekötni a hangzásba. A stúdiófelvételek Nagymágocson és Szentesen zajlottak. Az albumon vendégszerepel Kovács Attila (Watch My Dying), Vincze Ádám (Flop) és Schleier Csaba "Slayercsabi" (Wackor).

Ha mindenképpen hasonlítgatnom kellene az Angertea zenéjét valamihez, akkor a promó anyagban hivatkozott Deftones és Tool nevével egyetértek. Nekem is úgy tűnik a lemez többszöri meghallgatása után, hogy mindkettőből van benne egy kicsi. Az acsarkodós ének terén inkább az első, míg az az elszállósabb, nagy részben dob- és basszushangsúlyos játék terén egyértelműen az utóbbi ugrik be önkéntelenül is.

Mégis minden tüskéje, néhol nyomasztó hangulata ellenére egy hihetetlenül kerek anyaggá áll össze a nagyrészt személyes hangvételű Twenty-Eight Ways To Bleed, melyről számokat egyenként nehéz is kiemelni, itt a lemez egészében kell gondolkodni.

Hogy a dalokról azért mégis essen pár szó: már a kezdő Holy Cat Mother megadja az alaphangot zaklatott, fagyos, zord hangulatával. Ezt a lemez legjobb nótája, a szinte pulzáló Waterfront Syndrome követi. A Mihály Gergely által elővezetett grunge-os ének nagyon ül és még az „erősen” Tool-rokon középrész is emeli a színvonalat. Klip is erre a nótára lesz, nem véletlenül.

A Sex In A Dyke másfél perces átkötője után következő Endless Field-et gyomrozó basszustémái és lebegő gitártémái repítik előre. A minden keserűséget magában foglaló Miattad az egyetlen magyar nyelvű dal a lemezen. Akusztikus világa ellenére nehezen szerethető darab. A zakatoló Sophie's Station az album legtempósabb dala, éles hangulatváltásokkal operál.

Az ezt követő Swept megint teljesen elborult világával taglózza le a hallgatót, míg a szintén nagyon erős Twenty-Eight monoton betonozása szinte mázsás súlyként gördül tovább. A kilences RedCoatCurse totál bolond tempóváltásai és Gergő jól elhelyezett dühbombái pusztító elegyet képeznek. A lemezt ennek a dalnak egy teljesen más verziója zárja, melyben egybegyúrták az egész lemez hangulati világát.

Aki szereti az experimentális zenéket, annak az Angertea új lemezét mindenképpen be kell szereznie. Nem azonnal ható, igen nehezen kinyíló, mégis hatalmas értékekkel rendelkező album ez, mely egy egészen más világba repíti el a hallgatót.

- hanczattila -

[2009.03.02.]