Wilhelm Richard Wagner

Wilhelm Richard Wagner (Lipcse, 1813. május 22. – Velence, 1883. február 13.) német zeneszerző, karmester, esztéta. A 19. század egyik legnagyobb hatású zeneszerzője, a német opera megreformálója. Zeneszerzőként operái tették halhatatlanná, bár a zeneirodalom számos területén alkotott maradandót. Színpadi kísérőzenék, zenekari, kamarazenei és kórusművek, dalok, áriák, zongoradarabok, átiratok és hangszerelések egészítik ki gazdag alkotói hagyatékát.

Zenéjének a Gesamtkunstwerk – szöveg, zene és színpadi cselekmény elválaszthatatlan egysége –, a vezérmotívum-technika következetes alkalmazása, a végtelen dallam és énekszólamokat tekintve a Sprechensang, a deklamáló stílusú énekbeszéd a meghatározó jellemzői.

Igen jelentős zeneelméleti munkássága is, bár írásainak egy része a szorosan vett zenei tényanyagot átlépve ideológiai, a német kultúrkört magasztaló, helyenként antiszemita, helyenként Schopenhauer és Nietzsche filozófiáját tükröző túlhajtásokat tartalmaz. Nevéhez kapcsolódik a Bayreuthi Ünnepi Játékok megszervezése valamint a bayreuthi operaház megépítése a Ring-tetralógia – legismertebb kompozíciója – bemutatására.

Wagner bizalmas kapcsolatba került Cosimával, Liszt Ferenc lányával, a karmester és zongorista Hans von Bülow feleségével. A Mein Leben (Wagner önéletrajza) szerint Cosima és Wagner már 1863 novemberében örök hűséget esküdött egymásnak. Wagner első gyermeke, Isolde, 1865. április 10-én született – a gyermeket Hans és Cosima Bülow törvényes lányaként anyakönyvezték, és Cosima jóval később sem ismerte el, hogy Wagner gyermeke. A zeneszerző számára oly fontos volt a törvényesség látszata, hogy lányának keresztelőjén még a keresztapa szerepét is vállalta.

1868. november 18-án Cosima végérvényesen Wagnerhez költözött, és további két gyermeket szült a művésznek: Évát (1867. február 17.) és Siegfriedet (1869. június 6.), végül 1870. augusztus 25-én Wagner felesége lett.

Munkássága

Wagner zenéjének egyik jellegzetessége a vezérmotívum-technika alkalmazása. Wagner témáit és motívumait folytonosan variálta, felbontotta, egybeolvasztotta vagy egymással azonosította, a módosításokkal egymástól fokozatosan eltávolította vagy egymáshoz közelítette. Technikája azonban eltért a korábban, Hans von Wolzogen által felvázolt vezérmotívum-technikától, amelynek lényege az volt, hogy minden motívum visszavezethető egy alapmotívumra.

Wagner esetében ez már nem ennyire egyértelmű, mert motívumait vissza lehet ugyan alapformákra vezetni, de ugyanakkor minden motívum önállónak is tekinthető. Mindkét nézőpontnak van jogosultsága, mivel a vezérmotívumrendszer hálózatában egyrészt minden mindennel összekapcsolódik, másrészt minden egyes mozzanat mindig összetéveszthetetlen marad.

Nevéhez kapcsolódik a végelen dallam terminusának megalkotása is. A jövő zenéje című tanulmányában vezette be ezt a fogalmat, érvelésében pedig megkülönböztette a zenei letét dallamos – vagyis minden pillanatában kifejező és jelentőségteljes – valamint dallamtalan – formulaszerű és tartalmatlan – részei között. Vagyis a végtelen dallam kifejezés elsődlegesen esztétikai és csak másodlagosan zeneszerzéstechnikai jelentésű fogalom számára. Ez azt jelenti, hogy minden zenei alakzatnak valódi gondolatnak kell lennie és kerülnie kell a puszta tölteléket, amit Wagner Mozart szimfóniáiban is kifogásolt. Wagner töretlen zenei folyamatosságra és minden egyes részlet tartalmasságára törekedett; a végtelen dallam fogalma mindkét követelményt magába sűríti: a dallam végtelen, ha minden hangja mond valamit, s akkor mond valamit, ha minden pillanatnak drámai funkciója van, és belsőleg kapcsolódik minden más pillanathoz.

Noha Wagner 1872-ben az Über die Benennung Musikdrama című glosszájában elvetette a zenedráma kifejezést, mert könnyen zenei célra írt drámának értelmezhetőnek tartotta, a kifejezés mégis meghonosodott műveinek jelölésére A Rajna kincsétől kezdve. A korábbiak, A bolygó hollandi, a Tannhäuser és a Lohengrin műfajuk szerint romantikus operák. Wagner magyarázatai a zenedrámáról ellentmondásosak. Az Opera és dráma (1851) című tanulmányában úgy vélekedik, hogy a zene legyen a drámai célt szolgáló kifejezőeszköz, míg az Über die Benennung Musikdrama-ban (1872) már arról beszél, hogy a színpadi folyamatok a zene láthatóvá lett tettei. Ezen személetváltás okának magyarázata lehet, hogy Wagner 1872-ben ismerkedett meg Schopenhauer filozófiájával, aki azt hírdette, hogy a zene a világ legbensőbb magva, a jelenségek mögötti lényeg. Tény azonban, hogy Wagner mindkét irányvonal mentén alkotott, mert a Ring-tetralógia például költői-szöveg koncepciójából nőtte ki magát, ellentétben például a Mesterdalnokokkal , amely konkrét zenei elképzelések alapján született.

-forrás:wikipedia.org-

[2009.04.16.]