Röhög az Operaház

Kovalik Balázs révbe ért. Handel Xerxese eddig mostohagyermeke volt a magyar Operának, most azonban a Mester emlékéhez méltón bravúrdarabot faragott belőle Kovalik, Horesnyi Balázs díszlet- és Benedek Mari jelmeztervező segítségével. Stílus, bravúr. Csak szuperlatívuszok következnek.

Ami mondjuk a Fidelióban sántított (terroristák, abszurd humor), azt mind-mind ide találták ki. A Xerxes ugyanis eredeti mivoltában is súlyos fekete humorral lett megírva. (Beleszeretni egy platánfába? Mi van?!) Ráadásul Perzsia, a helyszín alapvetően jó kontextus egy irgalmatlanul jó rendezéshez. Pont olyanhoz, amilyet Kovalik kihozott a darabból. Stampiglia szövegkönyvét Csákovics Lajos úgy „fordította” le – persze ebben is benne volt a rendező úr keze -, hogy eleinte még hangosan szisszen fel a közönség konzervatívabb fele (Kedvencem: „Na, jobb lesz, ha lekopok”).

Aztán berobog Fodor Beatrix (szerep és szó szerint), és megtörténik a varázslat. Nem szeretném azt sugallni, hogy az ő Atalantája vitte a hátán az előadást, mert gyakorlatilag (Bárány Péter első felvonásbeli enyhe indiszponációján kívül, amit gyorsan orvosolt, és aztán igazán izgalmasat produkált) mindenki a helyén volt. Fodor művésznőt viszont már csak a tapsmennyiség és a bravózás miatt is ki kell emelnem.

Olyan hévvel, olyan fantasztikus komikummal formálta meg ugyanis az intrikus utálatos szerepét, hogy színészileg nem volt párja ezen az estén. Azzal, ahogy ő elkezdte fűzni a szálakat, hirtelen helyreállt minden, a barokkos kezdés (hátulról bevonuló karmester és színészek, mászkálás a közönség közé és a színpad szélén), és az ember rájött, hogy itt bizony őt belerakták egy opera buffa kellős közepébe. Ja, hogy Handel korában még nem is beszéhettünk igazán opera buffáról? Na, remélem, akkor már nem kell magyaráznom, miért volt ő olyan modern és formabontó... (Mert ez jóval több a dramma per musicánál, az biztos.)

Mire Wiedemann Bernadett (aki elképesztő arisztokratikussággal és eleganciával viselte az amúgy totálisan abszurd Amasztrisz-szerepet) elkezdi pakolni a benzineskannákat, a közönség meg van véve: törölgeti a könnyeit a röhögéstől. Kálmán Péter csak a hab a tortán: a valaha volt legviccesebb Elviro, a virágárus-jelenetnél már meg se próbáltuk visszafogni a kollektíve feltörő nyerítésünket.

Mari elengedte őrült fantáziáját

Egyetlen ok miatt láttam pár külföldit elmenni: nem volt angol felirat a recitativóknál, ami azért elég kellemetlen lehet, hisz körülötted röhög az Operaház, te meg nem értesz semmit.

Benedek Mari végre elengedhette őrült fantáziáját, és Horesnyi Balázzsal emlékezeteset alkothatott. (By the way nekem már a Fidelio szivárványa is nagyon bejött.) A munkások jelenléte és tánca némi Mamma Mia!-felhangot kölcsönzött néha a színpadképnek (mindenki emlékszik a békatalpas jelenetre?), de nem bántam. Átadtam magam a mini-cabrióknak, a csilli-villi perzsa ruháknak, és élveztem a látványt.

Hol egy csatahajó, hol egy helikopter ficcent be a képbe (az ejtőernyős jelenet, Meláth Andrea legjobbja már sírva röhögős), a műanyagnyulak meg pavlovi módon serkentették tapsra az embert. Kovalik gyönyörű ívet feszített a posztmodern színpadkép és a korhű előadás között. Szívem szerint mindenkit elküldenék a Xerxesre (igen, MINDENKIT), és talán akkor megértenék, mit is szeretek az opera műfajában. Hát ezt.
Jól láttam, az idősebbek is élvezték. Aztán persze páran reflexből hőbörögtek a vége után, de ki hisz nekik, ha amúgy nyolcvanszor tapsolják vissza Fodor Gabriellát (aki amúgy tényleg bájos és kiváló Romilda volt)? Kérem, ne csináljunk már presztízskérdést az újdonság üdvözléséből.

Kovalik Balázs óriási fegyvertény az Operaház számára, szabad kezet neki!

Audrey Rapburn

[2009.05.07.]