Lemezen a szenzációs Sensation! Magával ragad a Fehér Óceán

A Sensation-show zenei anyaga tipikusan az a lemez, amelyhez hangerő kell. Meg se próbáljuk kis fülhallgatón, vagy laptop hangszórón meghallgatni, mert nem fog minket lenyűgözni. Ám amint egy nagyobb mélynyomóra kerülnek ezek a ritmusos, bulizós slágerek, rögtön táncolni támad kedvünk.

A The Ocean Of White alcímmel ellátott Sensation partysorozat tavaly Amszterdamban került elsőként bemutatásra, ahol hatalmas sikert aratott egyedi látványvilágával. Tudniillik, aki egy ilyen buliba keveredik, az egyenesen az óceán mélyén találja magát, hatalmas díszletek között, amelyek mind az óceánhoz kapcsolódnak.
 
Lézerfények, vízesések, szökőkutak garantálják a mesébe illő látványt. A borítón is látható medúza valóban impozáns lehetett élőben. A résztvevők mindannyian fehérbe öltöznek, és úgy bulizzák át az éjszakát a fellépő zenészekkel, tavaly például Paul Oakenfold mellett Fedde Le Grand is játszott, idén pedig Sebastian Ingrosso, Sander Van Doorn és Tocadisco is tiszteletét tette a Papp László Sport Arénában. A kiadott album nem élő felvétel, hanem a leghíresebb dalokat tartalmazza, amelyek megszólaltak a show keretében.

Bátran mondhatjuk, hogy mind külsőleg, mind pedig belsőleg sikerült egyedivé varázsolni a lemezt, kívülről egy igényes papírtok védi magát a műanyag tartót, amely küllemét tekintve teljesen megegyezik azzal. Igényes borítóterv, a hátoldal pedig tiszta fehér. Egyszerű ám nagyszerű.

A lemezt Spit Falling című száma indítja kellemes felvezetésként, majd rögtön Tocadisco melegíti fel az óceán vizét egy kiadós Morumbi táncolással, amelyet a feszes tempó és a telt basszus diktál. Nem elhanyagolhatók azok a kisebb-nagyobb leállások, amelyek után ismét a mélyben találjuk magunkat, ezáltal is visszaadva a valódi bulihangulatot, ahol a kihunyó fények a zene ismételt beindulásakor újra felvillannak.

Az éneklős vonal

Juan Kidd & Felix Baumgartner Now You’re Gone című száma továbbviszi a Tocadisco által megadott alaphangot, még keményebb ütemet zúdítva a közönségre. Igaz, hogy Lisa Millett vokálja is hallható közben, ám ettől szerencsére még nem lesz lazább a tempó.

Az éneklős vonalat felvéve következik Thomas Gold és Matthias Menck kellemes Everybody Be Somebody című hatalmas pörgése amely során ugyan csak egy mondat hangzik el, de az nagyon jól adagolva, akárcsak a bassline és a szintetizátor, amely varázslatosan szól. Vajon hogyan szólhatott a harmadik perc tizedik másodpercében érkező drop a fehér óceán mélyén? Fenomenálisan!

Az ötödik dal a sorban a Eurythmics Sweet Dreams-ének remixe Kid Massive, Dj Groover és Elliote Williams N’Dure lemezjátszójából. Kellemes dalról van szó, amely nem erőlteti túl a remix jelleget, a sweet dreams híres dallama csak időnként úszik a térbe, és ez jól is van így.

A következő szám a Rain Falls Artie Cabrerától és Lisa Pure-tól. Kellemes, dallamos, éneklős szám, amely ugyanúgy illik a sorba mint ahogyan az előző öt szám is. Mintha valóban a partyn lennénk, semmi éles váltás. Szinte vártam, hogy mikor érkezik Chris Lake Only One című dala, amely tökéletesen folytatná a sort az éneklős témában és bizony így is lett, a hetedik az említett dal.

Csöppnyi eltérés

Nyolcadik pedig Michael Woods Natural High című száma, amely kissé eltér az előzőektől a hangzásvilágot illetően, leginkább a bassline stílusra hajaz. Finom kis pezsgés jellemzi egyébként ezt a remeket, frissítően hat az albumra és a dallamvilágot illetően is tud újat mutatni.

Hasonlóan változatos Stereo Palma Miami Bitch című száma a kellemes tapsolós résszel, és az azt követő visszatéréssel amely a szöveghez hűen megtáncoltatja a hátsónkat is.

A tizedik dal Rudenko Everybody-ja, hasonló bassline-os beütéssel, majd G&G hozza el saját Personal Jesus feldolgozását. Ez a verzió kifejezetten kellemes meglepetés volt számomra, mély tónusú, vaskos bassline-nal megáldott track lett belőle Dave Gahan utánozhatatlan hangjával, amely sokszorosan betölthette a teljes Arénát.

Tizenkettedik a sorban Sander Van Doorn és Mc Pryme. A By Any Demand című számuk kifejezetten erőteljesre sikeredett és talán a legmonotonabbra is, ami végülis nem hátrány egy ilyen buli esetében. A kemény alap őrületesen nagyot szólhatott a hatalmas hangszórókból! Az biztos, hogy ez alatt senki nem akart kimenni sem a mellékhelyiségre, sem a büfébe, hiszen ezen ott kellett lenni. Ezt követően Ron Carrol Bump To Dis című száma táncoltatja meg a nagyérdeműt, egy pillanatnyi szünetet sem hagyva a lazulásra, hiszen egy kifejezetten partyzenéről van szó, amely hozza mindazt, amit egy ilyen daltól elvárhatunk.

Jön a hatalmas sláger

Ekkor megint úgy éreztem, hogy olyan zene következik, ami idén hatalmas sláger és sejtelmem beigazolódott, tökéletesen illik a sorba a Bingo Players és Chocolate Puma Touch Me című trackje, amely érzékien adagolja mindazt, amitől beindulunk és táncolni kezdünk. Tényleg kihagyhatatlan. Ráadásul erre épít a következő dal is, Miklov Bulgaria című száma, amely a hosszúnak tűnő egyperces felvezetéssel omlasztja ránk az ütemet, de annak súlya nem hogy nem nyom minket agyon, hanem egyenesen felszabadítja minden energiánkat a táncoláshoz.

Eszméletlen jó zene, az album csúcspontja.

Utolsó előtti dalként Laurent Wolf Seventies című szerzeményét csodálhatjuk meg, amely az előzőhöz hasonlóan rengeteg energiát képes átadni a hallgatóság számára változatosságával és egyediségével. A lemez záródala Popmodell Get No More című száma, amely több mint öt perc önfeledt táncolást jelent, a pozitív értelemben vett monotónia kellemes példájaként.

A lemez ugyan ezzel a dallal véget ért, ámde én azt tapasztaltam, hogy szívesen betenném a második és akár a harmadik cd-t is, hogy továbbra is ebben a mesés világban érezzem magam, amelyet a Sensation The Ocean Of White album hozott magával az óceán mélyéről.

Ajánljuk! A csillagos 5-ös jár a Sensation partynak

– george –

[2009.05.31.]