Kellemes meglepetés várt az új világban - meghallgattuk Feke Pál harmadik lemezét

Feke Pali befutott. Ez tény. Ha valakinek három éven belül harmadik önálló nagylemezét adják ki, meghatározó szerepet játszik az ország egyik legnépszerűbb színházának őszi premierjében, a legnagyobb szabadtéri színpadán egymás után második évadban énekel főszerepet, játékfilmet forgat és gyakori vendég a TV képernyőin is, arról elmondható, hogy sikerrel vette a célegyenes akadályait is.

Mindezek figyelembevételével felfokozott kíváncsisággal vártam, hogy a kedvenc musical slágereit és a Társulat produkcióban énekelt számokat összefogó kiadványok után milyen lesz Feke Pál harmadik, de a szó legszorosabb értelmében továbbra is csak „kvázi” önálló albuma. Mert bár találunk rajta első kiadású dalokat is, mégsem teljesen új világ vár minket a borító belsejében, hiszen a dalok másik fele (világ) slágerek feldolgozása.

Kül-csíny

Sokszor dohogtam már azon, hogy igényes és tartalmas kiadványokat miért nem tudnak hasonló színvonalú öltözetbe bújtatni. Nos ezúttal a ház elejét nem nagyon érheti rossz szó. Figyelemfelkeltő, ötletes, esztétikus, ránézésre és fogásra egyaránt kellemes borítót terveztek a CD-nek. Minden szükséges információt tartalmaz, ráadásul könnyű megtalálni a soktucatnyi lemez között a polcon.

Lakonikus tömörséggel megfogalmazva: ül. Azzal együtt, hogy kissé (?) exhibicionista benyomást kelt bennünk az énekesről. De egy előadóművészen ne kérjük számon az exhibicionizmust. Számára az még csak nem is szakmai ártalom, hanem pályaalkalmassági kritérium.

Mit ér egy vízió, ha tele van?

Engedjetek meg itt egy apró kitérőt! Arra, hogy mire képes, és mit ér a TV, illetve az a fajta nyilvánosság, amit egyetlen más médium sem tud biztosítani, Feke Pál talán a legjobb bizonyíték. Adott egy művész, aki több mint 10 éve van a pályán. Életrajza - fiatal kora ellenére - hemzseg az általa eljátszott főszerepektől (amik attól függetlenül azok, ha egyesek talán fanyalognak is bizonyos környezeti paramétereiket illetően). Húsz körülire tehető azon lemezek száma, amelyeken közreműködőként szerepel és állt már színpadon Ausztriában, sőt a tengerentúlon is. Mégis. 2007 elején (ha gondolatkísérletünkből a szakmabelieket és a vájtfülű musical rajongókat kizárjuk) nem lehetett volna megtölteni egy kisebb sportcsarnokocskát sem azokból, akik névről tudták volna, hogy ki is Ő.

De aztán jött a Társulat, majd annak folyamodványaként az István a király jubileumi előadássorozata és egy csapásra megváltozott minden. Pedig Pali semmi mást nem csinált, mint az élete azt megelőző 10 évében. És azt sem hiszem, hogy hirtelenjében most érett volna be a tehetsége vagy a hangja. A különbség sokkal inkább abból ered, hogy kik állnak mellette és mögötte. Ez ad neki egészen más kiállást a színpadon és a privát életben egyaránt. (Mondom ezt annak elvitatása nélkül, hogy mindezek mellett rengeteg munka és küszködés is kellett ahhoz, hogy idáig jusson, egyáltalán nem gondolom, hogy ingyen kapta volna a sikert.)

Egyre jobb

De most térjünk vissza a 2009 tavaszán megjelent albumra. Próbáltam minden prekoncepciótól mentesen, tiszta lapot adni a lemeznek, és úgy betenni a lejátszóba, mintha sose láttam volna a rajta hallható művészt színpadon. Engem is meglepett, hogy ez milyen kedvező eredményre vezetett. A lemez határozottan hallgatható, igen kellemes háttérzene, sőt néhol még annál is több. Hamar rádöbbentett, hogy az előadóval történt eddigi találkozásaim során a vizuális élmény nagyban rontotta a hangzásvilág élvezetének lehetőségét. Az új megközelítési mód azonban számomra új dimenziókat nyitott meg.

Azt figyeltem meg, hogy minél többször hallgattam meg a lemezt, annál közelebb jutottam hozzá. Első – talán felületes – hallgatásra kissé egysíkúnak tűnt. Kis túlzással (hiszen mint említettem, fele részben ismert slágerekről beszélünk), alig tudtam felfedezni, hogy hol az egyik szám vége és hol kezdődik a másik. Csupán az segített kicsit, hogy hol magyarul, hol angolul csendültek fel a dalok. A második, harmadik hallgatásra azonban jelentősen tompult ez az érzésem. Ekkor már inkább úgy fogalmaztam volna, hogy erős a lemez hangulati egysége. Vélhetően nem az előadó sokoldalúságát hivatott bemutatni, hanem a lelkéhez, habitusához leginkább közel álló szerzeményeket fogja össze. Az adaptált (adoptált) számok esetében nagyon jó volt a szelekció. Pali nem vállalta túl magát egyik esetben sem. Csupa olyan dal, amit nagy biztonsággal el tud énekelni, és amelyekhez nagyon passzol a hangszíne.

Mesés kezdet után saját dalok a fókuszban

Indításként két rajzfilmsláger (Oroszlánkirály és Hercules) közé csomagolva kapjuk az első önálló dalt. A Színes árnyék zeneileg egyáltalán nem lóg ki a sorból. És nem csak az a közös pont, hogy ebben is közreműködik az Óbudai Danubia Zenekar (amely összesen nyolc számnak ad különleges hangzást és kellemesen pikáns ízt), Galambos Zoltán és Dorozsmai Péter szerzeménye is van olyan jó, mint a két keretnóta. A szöveg nekem egy kicsit közhelyes, de azért nem teljesen ötlettelen.

A következő drillben három saját dal kapott helyet. Ezek közül is elsőként, a lemez címadó szerzeményét hallhatjuk. Nem véletlenül az. Erősen slágergyanús. Még mindig nagyzenekari erősítéssel, hiszen a Danubia szerepe itt sem elvitatható, sokat dobnak az egyébként is jó összképen. Egyébként ez a szám is olyan, mintha filmzene lenne, laikusoknak simán el lehetne adni az 1492 betétdalaként.

Az ötödik számban (Indulni kell) a Danubia hiányát részben az erős vokál, részben a letisztult zongorajáték mérsékli. Mintha egy átvezetés lenne a Jel című szerzeményhez, amely még feszesebb, rockosabb, izgalmasabb. Nekem mindkét dalnál továbbra is kicsit gyenge pont a szöveg. Semmivel sem rosszabbak, mint tucatnyi sláger esetében. Fülbemászóak, könnyen tanulhatóak, sőt, foltokban az eredetiséget és az ötletességet is felfedeztem bennük, de a zenei igényességhez képest szerény mértékben.

A hetvenes évektől a 007-ig

Ismét két feldolgozás következik, ezúttal a régmúltból. Az első, egy hetvenes évek hajnaláról származó szám (All right now), magyarul szólal meg. De nem csak ez teszi különlegessé a Free együttes dalának ezt a feldolgozását, hanem Veres Mónika Paliéval nagyon is jól összecsengő, kellemesen karcos hangja és a nagyszerű fúvós szekció is. Ez is azon slágerek egyike, aminek eredetijét kevésbé szokták ismerni, mint a rengeteg feldolgozását. De ha egyet kellene kiemelnem a sokaságból, akkor ez lenne az.  Nagyon rendben van az első másodperctől az utolsóig.

Lényegesen lágyabb (zongora) húrokat penget meg az Open Arms című Journey szám feldolgozása. Visszaülnek a háttérbe a Danubia zenészei, hogy megint csak tökéletes harmóniát teremtsenek a szólógitárral, a zongorával és persze Feke Pali hangjával. Súlyos szerelmi bánatban szenvedők csak akkor hallgassák, ha egy kiadós, úgy 3 perc 24 másodpercnyi sírásra vágynak.

És ha valaki még tovább szeretne hüppögni, annak marad a hangulat a következő számra is (Te vagy!). Nálam ez a leggyengébb láncszem. Zeneileg és pláne szövegben nem nyújt semmi újat. Erre szoktam azt mondani, hogy idő- és helykitöltő a lemezen. Megbújik a többi szám között, szinte észrevétlenül. Nincs is benne semmi, ami miatt észre kellene vennünk. Talán csak arra jó, hogy minden korábbi dalnál nagyobb kontrasztot valósítson meg az utána következő, újabb feldolgozással.

A kedvencem a korongon a Casino Royale-ból ismerős You know my name. Csak ezért is érdemesnek látnám megvenni a CD-t. Először kicsit meglepett a borítót böngészve, hogy ebben a számban nem kapott szerepet a Danubia, hiszen a szimfonikusok szerepvállalása a filmzenéknél általában is jellemző. Itt is adta volna magát ez a lehetőség, de ezúttal a szerkesztőknek más koncepciója volt, és egy, még annál is erősebb fúvós hátteret (szaxofon, trombita, pozan) álmodtak a dalhoz, mint ami az eredeti verzióból is kihallható. Ismét rendkívüli érzékkel.  Így még sejtelmesebb, egyben drámaibb lesz a szám, mint Chris Cornell ugyancsak zseniális előadásában.
 
Már a felütésben megdobbantotta a szívemet a basszusgitár, a 2 perc 18-nál hallható futamánál pedig már konkrétan állt a hátamon a szőr. És hogy minden összejöjjön, a három angolul énekelt szám közül (és határozottan csak összehasonlításban) itt éreztem legkevésbé, hogy Pali nem az anyanyelvén énekel.

Levezetés és tiszteletkör

Egy ilyen csúcspont után a legjobb ami következhet, a végtelen csend. Nem állítom, hogy ennek felismeréseként szerkesztették ide Bryan Adams slágerének magyarított változatát. Nem szerettem kevésbé, mint az eredetit, igaz, ezzel nem tettem túl magasra a mércét. A dal íve szépen megjelenik ebben a feldolgozásban. Ez is tökéletesen illik Feke Pálhoz, csakúgy, mint a többi számhoz, ami az albumra került. Komoly erényeként mégis inkább a precíz háttérmunkát, a kíséretet jegyeztem meg és fel, csakúgy, mint a bónusz felvételek előtti utolsó szerzemény, az Idegen táj esetében. Sokadik meghallgatás után sem tudtam felidézni, hogy ez a szám is a track list részét képezte. Ez is azt jelzi, hogy leginkább semmilyennek éreztem.

Bónuszként három szám „B verzióját” tartalmazza a kiadvány. Pontosabban a címadó dal esetében a ráadások között a korábban született, kvázi eredeti („A”) verzió kapott helyet. Pergőbb, ércesebb, lendületesebb, máshogy jobb, mint a szimfonikus verzió. Az egyetlen, amit a duplikáció hibájaként fel tudok róni, hogy éppen Pali hangjában nem érzem azt a különbséget, amit a zenei alap változatossága megkívánna. Még jobban tetszene, ha Ő is differenciáltabban szólalna meg.

A másik két bónuszban ismét a Danubia játsza a főszerepet. Kétségtelen, hogy ezáltal egész másként szólalnak meg a slágerek, de újból az az érzésem, mintha az énekből ugyanazt a felvételt használták volna fel a stúdiómunkák során. Nyilván nem ezt tették, és kétszer ugyanolyan jól elénekelni valamit, az is nagy teljesítmény, de nagyobb örömömre szolgált volna, ha egyik jobb lenne, mint a másik. És persze mindegy lenne, hogy melyik, melyik.

Azt sem találtam túl szerencsésnek, hogy a ráadásoknak és azok sorrendjének köszönhetően az album első és utolsó felvétele ugyanannak a számnak a replikációi. Ez még akkor is idegesítő lenne, ha az egyik legalább angolul szólalna meg. Lehet, hogy a korong szerkesztésekor olyannyira önbizalomhiányban szenvedtek a készítők, hogy meg sem fordult a fejükben, hogy valaki többször egymás után szeretné azt meghallgatni? Lehet, hogy ez nem más, mint látens kompenzáció az erős magabiztosságot sugárzó borító okán, de ettől még nem lett jó ötlet.

Összességében, a kiadvány első pillantásakor megfogalmazódott kérdésemre a válasz az, hogy esetünkben a dekoratív külső nem a belső hiányosságokat hivatott elfedni, hanem éppen az igényes tartalom méltó köntösbe történő öltöztetésének dicséretes megnyilvánulása. Az album, apró szépséghibáival együtt is nagyon kellemes meglepetés volt számomra.

- Balázs András -

[2009.07.26.]