Meghallgattuk Placebo Battle For The Sun-ját

Azt már ’96 óta biztosan tudjuk, hogy az álgyógyszer jó hatással van az olyan alternatív gitárzene rajongóira, akik nem feltétlenül a boldogságot keresik a zenében. De az csak mostanra vált biztossá, hogy Brian Molko meghatározhatatlan identitású zenekara képtelen hibázni, még akkor is ha át kellett esniük egy tagcserén (Steve Hewitt helyett a széttetovált 22 éves Steve Forrest üti a bőröket, méghozzá nem is akárhogy!), és úgy néz ki egy szemléletváltáson is.

Egy szemléletváltáson, igen. Ugyanis úgy tűnik a Placebo úgy érzi, hogy révbe ért, s már nem is annyira szomorú a világ. Az új korong sokkal pozitívabb lett, a frontember elmondása szerint ez is volt a céljuk. Na, azért nem kell megijedniük az ortodox rajongóknak sem, még ha szinte biztos is, hogy ez az album meg fogja osztani a rajongókat. Nem kell senkinek sem attól tartania, hogy egy rózsaszín (elnézést, pink) lufikkal teli világba csöppenünk, ha meghallgatjuk a Battle For The Sun-t, pusztán arról van szó, hogy sokkal több reményt csepegtetnek lelkünkbe Molkóék, mind szövegileg, mind hangulatilag.

Már a félreismerhetetlenül placebos kezdés is elég reményt ad számunkra, ugyanis az albumnyitó Kitty Litter, amely egy macskaeledelről kapta a címét, gyakorlatilag bármelyik Placebo korongon elférne. Az utána következő Ashtray Heart-ra sem lehet panaszuk, még a kicsit túl egyszerű refrénje ellenére sem.

A legjobb felépítésű dal mindenképp a címadó szerzemény, mely összefoglalja az egész album lényegét: harcolj a napért, a fényért, rockosan, optimistán, s akkor eléred, amire vágysz! A Billy Idol-os hatásokat is mutató első kislemeznek kimásolt For What It’s Worth esetében már elgondolkozunk - s talán jogosan is -, hogy Molkoék háza táján mintha kiapadófélben lenne a dalszövegírói véna.

A lemez második etapjában lévő Devil In The Details mintha a 2006-os Meds-ről marad volna le, s csak ő tudja milyen démonok ellen is harcol ebben a szerzeményében. Ami nem feltétlenül baj, így legalább látunk egy kis átmenetet a két album között. A hatos track a Bright Lights címet kapta, amely mind zeneileg mind szövegileg duzzad az optimizmustól és a klasszikus rock ’n roll-tól.

A Speak In Toung-ot sokadik hallgatásra sem tudtam hova tenni: nagyszerű zene, nagyszerű szöveg, és valahogy mégsem érződik benne semmi placebos energia. Ezt követi az április óta minden koncerten előszeretettel játszott The Never-Ending Why, a maga ütős és feszes rock tempójával. Az egyik legnagyobb meglepetés az albumon a Julien című dal, ami elektronikus dobokkal kezdődik, s onnan épül fel szépen, lassan a már megszokott Placebo hangzásba.

Molkoék a lemez végére hagyták a lassabb hangvételű szerzeményeket, amelyek ugyan melankolikusak, de közel sem annyira, mint korábban.

A Happy You’re Gone inkább megható, mint szomorú, a Breathe Under Water amolyan egy tempóra épülő rock dal, Brian mélyen szántó gondolataival. Az albumzáró Come Undone ad még némi reményt, hogy a Placebo tagjai a következő albummal megtartják ezt a rockosabb hangzást, de azért visszatérnek a melankolikusabb szövegekhez. Az jobban áll nekik.

Az tény, hogy az új korong rockosabb lett, és a korábbi kiadványokkal ellentétben nincsenek olyan depresszív számok, amelyek meghallgatása után a gyógyszeres doboz után nyúlnánk az örök álom reményében, de az is biztos, hogy Molko nyíltabban tesz utalásokat a szex rejtelmeire, a lélek útvesztőire, mint korábban soha. Reméljük, az idő majd eldönti megérte-e ez a kísérletezés a zenekar számára!

- bézsé -
 

[2009.08.17.]