Így vallott a pályájáról a fiatalon elhunyt magyar zenész, Vékony Ildikó

Szombaton tragikus balesetben elhunyt Vékony Ildikó, nemzetközi hírű cimbalomművész. 46 éves volt. Emlékezzünk rá: alább a művésznő honlapján található bemutatkozását közöljük.

Balesetben elhunyt a kiváló magyar zenész - 46 évet élt Vékony Ildikó

Először nem a zenét, hanem a balettet választottam. Hat éves voltam akkor. Elbűvölve néztem a nagyokat, akik már zenére táncoltak, néha élő zongoraszóra. Talán itt jelent meg a muzsika az életemben, a családomban nem voltak zenészek.

Másodikos koromban már váltottam is, a balett elmaradt (és ezzel a mozgást is kiiktattam az életemből kb. 30 évre), jött a zene egy csodálatos tanár néni közvetítésével. Gerencsérné Szeverényi Ilona szolfézst és cimbalmot tanított a budapesti VIII. kerületi (akkor Vándor Sándor, most Józsefvárosi) zeneiskolában. Én zenei előképzőbe kerültem hozzá, és úgy gondoltam, hogy majd zongorát fogok tanulni. Nem tudom, melyikük bűvölt el jobban: ő vagy a cimbalom, de ketten együtt végérvényesen háttérbe szorították a zongorát.

(Ez a varázslat, amelynek hullámai akkor engem először megérintettek, sokkal korábban kezdődött, talán egy genfi mulatóban, az 1914-es években, ahol akkoriban egy cigányvirtuóz, Rácz Aladár cimbalmozott. Ki is ő? "Engem mindig minden érdekelt. Soha nem vagyok semmivel se megelégedve. Mindig többet akarok. Kísérletezem, újat keresek. Lehet, hogy így lettem cimbalomművész" - írja később magáról.

Ansermet és Stravinsky közvetítésével találkozott a klasszikus zenével; a varázslat elkezdődött és hangszerével otthonára lelt. Az 1950-es években, mint a budapesti Zeneakadémia tanára, Gerencsér Ferencnek és Szalai Józsefnek adta tovább a cimbalom iránt érzett elkötelezettségét. Tíz év múlva már Gerencsér tanított a Konziban és a Főiskolán, ő varázsolta el Szeverényi Ilonát, aki később művészetének és életének hű társa lett.)

Kezdetben még saját hangszerem sem volt, az iskolába jártam gyakorolni reggelenként tanítás előtt, vagy napközi helyett a tanítás után. Gyakran előfordult, hogy szombat délután már csak én voltam az épületben, a pedellus be is zárta, aztán ha haza akartam menni, kiengedett. A cimbalmozás életem természetes részévé vált. Nem gyakoroltam megszállottan, csak nem tudtam elképzelni, hogy mást csináljak.

Szeverényi Ilona a zeneiskolában és Gerencsér Ferenc a közép- és főiskolán nem csak zenére tanítottak, hanem kinyitni szememet, szívemet, lelkemet a világra. Ica nemcsak cimbalomművész, hanem sokoldalú képzőművész is, Feri bácsi pedig nemcsak a cimbalmozásban Rácz Aladár örököse, hanem az invenciózus kétkezi munkában is, legyen szó cimbalomépítésről, ütőkészítésről, bármilyen asztalosmunkáról, vagy akár villanyszerelésről. Én ezeket a dolgokat természetesen szívtam magamba a közelükben töltött évek során. Icától tanultam a rajzolás örömét: merhet az ember beszélni a vonalak, formák, színek nyelvén és így ér el (vagy fel?) a lélek mélységeibe, ahonnan a hangok is erednek.

Konzis és főiskolás éveim során jöttek még muzsikusok: Kurtág György és Rados Ferenc, Végh Sándor és Fenyves Lóránt (hegedűkurzusaikat lehetett hallgatni a Zeneakadémián) és az Új Zenei Stúdió zeneszerzői: Jeney Zoltán, Vidovszky László, Sáry László, Dukay Barnabás, Serei Zsolt, Csapó Gyula. Műveiket hamarosan játszhattam is, mert ekkor kezdődtek a Szeverényi Ilonával való duózás nagyszerű évei. Kortárs zenén kívül sok-sok barokk billentyűs darabot adtunk elő, felejthetetlen együtt-gyakorlásaink eredményeként szinte egy emberként lélegezve. Játszhattunk Simon Albertnek, Kurtág Györgynek.

Majd egy újabb zenészt ismerhettem meg duózásunknak köszönhetően: a nyolcvanas években hazatelepülő Sári Józsefet, aki számos két-cimbalmos művet írt nekünk. Később szólódarabjait és cimbalomversenyeit is játszhattam, ezek a zenék repertoárom fontos részét adják. És még egy zeneszerző, Kondor Ádám, aki belülről mutatta meg nekem a hangok világát: hogyan születik az összefüggések rendszeréből a kompozíció építménye. Tőle tanultam az "olyan, mintha" helyett az "az, ami"-t választani. Ő a legfőbb kritikusom, akinek véleménye a biztonság számomra a zenélés oly szubjektív világában.

Az életét a gyakorlás töltötte ki

Egyszer csak eszembe jutott, hogy meg kell tanulnom a Szálkákat (talán Ica, vagy Ádám ösztönzésére), és el kell játszanom a szerzőjének, Kurtágnak. Azóta is tanulom és ez a mű mindig mércéje a zenélésemnek. Azért Kurtág bizalmat helyezett belém és az évek során minden kamaraművét, zenekari szólamát játszhattam, vele tanulhattam, szerte Európában. (Gyönyörű Hét dala (Op.22.) hozott össze Butkai Enikő szopránnal, aki állandó énekes partnerem lett.) A kamarazenélés természetes lételemem zeneiskolás koromtól, igazából soha nem értettem a megkülönböztetést: számomra zenélés van és mindegy, hogy az ember egyedül, ketted- vagy harmadmagával, vagy egy száztagú zenekarban játszik.

Érdekes látnom, ahogy belém költöznek a zenék. Ami először még bonyolult és nehéz, az egyszerre csak a saját gondolatommá válik. Némely zeneműnél ez a folyamat persze évekig is tarthat.

A gyakorlás. Egy klasszikus zenét játszó zenész élete nagy részét ez tölti ki. Az enyémet is. Az utóbbi években arra jöttem rá, hogy nem mindig a hangszerem mellett gyakorolok a leghatékonyabban. Mostanában kezdem látni, mennyi gyönyörű kis része van az egésznek. Már két gyerekem volt, és a napjaim mérlegnyelve a család és a zene között billegett, amikor felbukkant bennem egy régi vágy(álom): lovagolni. És találtam hozzá egy lovastanárt is, aki eligazított a lovak világában. A lovaglás is gyakorlás lett, itt a partnerünk egy másfajta lény, egy hatalmas állat, aki megengedi, hogy átéljük vele a mozgás harmóniáját.

Ültem a lányom teniszóráján, néztem, ahogy tanul, és kíváncsi lettem rá, milyen lehet beleütni abba a sárga labdába. Elkezdtem tanulni és gyakorolni ennek az ütésnek a mozdulatait. Húrok - az egyiknél a cél, a másiknál az eszköz. A cimbalom húrjait megérintem, és hang születik, a teniszütő húrjaival a labdát megütöm, és a távolságot tartom a kezemben. A labda is játék, meg a hangszer is játék és az életünkkel is játszunk. Minden, amibe belekezdek, játék lesz.

Futok az erdőben, és része vagyok a világnak. Próbálom megtalálni a mozgás természetességét, ahogy a lovaktól látom: nincs légszomj, nincs fáradság, fájdalom sincs, csak rugalmasság. Nem feladatok, hanem élet van, és álmaink karnyújtásnyira tőlünk: a valóság, amelyben a vágyaink kalauzolnak a legpontosabban, még ha nem is követhetjük mindig őket - közölte honlapján a művésznő.

Nyugodj békében Ildikó!

- zene.hu -

[2009.10.06.]