A Kísérlet - David Guetta eltúlozta

A francia csodagyerek, David Guetta, ma a világ egyik vezető DJ-je. Az elmúlt évek során számos világsikert tett az asztalra. Az olyannyira várt negyedik stúdióalbum, a One Love azonban csalódást okozott.

Csalódást, hiszen nyoma sincs a megszokott magas minőségnek. Hol van már a jó öreg The World Is Mine? Vagy az eszméletlenül jól összerakott 2007-es harmadik lemez, melynek számait betéve tudja úgy a rádiós mint a partyközönség? Hatalmas popslágerekről van szó, amelyeket ma is rengetegen „fogyasztanak”. Ezzel szemben az utánpótlás, úgy tűnik, felhígult.

Az első szám meghallgatásakor még nem tudjuk egyértelműen megállapítani, hogy milyen lesz az anyag. Egy közepes, tipikus Guetta stílusú dalt kapunk kézhez, kellemes indítással és nagyon jó énekhanggal. Kelly Rowland kitesz magáért, valamint a billentyűs játék is pozitív. A második szám viszont már csupán gyenge utánérzése a két évvel ezelőtti Love Is Gone-nak. Ott szintén Chris Willis dalolt, de valahogy eredetibbnek tűnt a track. Nincs a dalnak olyan része, amely megfogná a közönséget. 1 perces felvezetés után egy house téma indul el, amelyhez hasonlót már számtalanszor hallhattunk másoktól. A dal hallgatása közben úgy éreztem, túl lagymatagra sikeredett a lemez, de vártam, hátha rácáfolnak a sorban következő dalok.

Nem így történt sajnos. Akon a harmadik, Sexy Bitch című számban hozza a szokásos formáját, azonban a körítés nem őt igazolja. Egyszerűen a zene nem tud felnőni a témához, nem ad erőt, nem ad ösztönzést egy kiadós táncra. Gyengélkedik. Pedig ahogy a szám címe is mutatja, itt pörögni kéne, hátsót rázni, ahogy illik.

A negyedik dal túl sok leállást taralmaz, az ének túl halk, a szintetizátor túl hangos. Túl sok „túl”. Akár egy kezdőnél. Kísérletező, de nem találja önmagát, próbálkozik, de nem válik be. Ezt érezni a teljes anyagban. Az ötödik számhoz pedig sehogy sem illik Will I Am, egyszerűen kilóg a sorból, a beszédes rész a harmadik percnél pedig még inkább lehúzza az amúgy is idegesítő alapot. Borzalmas. Ha ilyenre vágyom, inkább hallgatok egy kis technót Hot X-től.

A hatodik és hetedik dal is középszerű, bárminemű egyediség nélkül. A nyolcadik szám eleinte még tetszett is, hiszen ebben ismét feltűnik Kelly Rowland finom hangja, valamint hallottam benne valamilyen energiát. Egy magamfajta techno-kedvelőnek még akár izgalmas is lehet ez a fajta monotonitás, a határokat feszegető hangzásvilág, de ha megnézzük hol járt a Love Is Gone vagy a Baby When The Lights, akkor kicsit távolinak érezhetjük ezt a tracket.

Úgy tűnik Guetta próbált valami újat vinni a house-os irányba. Ez esetben inkább kevesebb, mint több sikerrel. A kilencedik dal a How Soon is Now egész kellemes lett. Guetta, Sebastian Ingrosso és Drity South közös szerzeményéről van szó. Az énekhangot Julie McKnight-nak köszönhetjük. A kitekintés után azonban ismét egy kellemetlen remix következik, ugyanaz a hiba hallható, mint az előzőeknél, nem illenek össze a kevert stílusok és anyagok. Furcsa, idegesítő egyveleget kapunk, zéró énekelhetőséggel. Nem mászik a fülünkbe, akárhogy is szeretnénk!

Mintha imánk meghallgatásra találna, úgy csendül fel Estelle kellemes hangja a One Love címadó számban. Ez egy nagyon jól sikerült alkotás, nem véletlenül ez lett az album címe is egyben. Itt semmilyen túlzást nem tapasztalunk, minden a helyén van, kellemes az alap, nem akarja túljátszani magát, nem tör az előtérbe és legfőképpen: nem tér el attól, amilyen az ének és a dallam. Összeillő, kiforrott dal. Ilyennek kellene lennie a teljes albumnak. Az ezt követő I Wanna Go Crazy szintén teljesebb, néhol Benni Benassi számaihoz hasonlít, erőteljes és igazi bulis zene. Végre! A tizenharmadik számban ismét énekel Chirs Willis, és bár a zene a végletekig egyszerűsített, itt legalább nem üt el az énekhangtól. Szerethető szám, amit legalább fel tudunk dolgozni. Az utolsó két dal ismét kísérletezőbbre sikeredett, szerencsére azonban nincs velük különösebb gond.

Summa summárum, David Guetta negyedik albuma nem lett egy sikerlemez, mert szerintem túlzásba vitte a kísérletezést. Jobban örültem volna egy kellően kidolgozott második Pop Life-nak, ahol nem kell felkészületlenül hallgatni ezeket az idegesítő keveréseket. Jobban örültem volna egy kiforrott, „teljes” dalokat tartalmazó lemeznek, olyan számokkal mint a One Love vagy az I Wanna Go Crazy.

-George -

[2009.11.04.]