Sokadszor az életben új lemez bemutatójára készül az Ossian - meghallgattuk

Idén sem kellett csalatkozni az örökifjú kelta bárd híveinek, hiszen az évenkénti megjelenés „hagyományához” híven, 2009. szeptember 7-én a boltokba került az Ossian együttes új lemeze, Egyszer az életben címmel.

Ősszel

Miért van az, hogy évről évre az őszi hónapokra időzíti az Ossian együttes soros albumának megjelentetését? Vannak, akik a fesztiválszezon végében és az iskolakezdésben, mások az Ossian nóták sokszor borongós hangulatában vélik megtalálni a magyarázatot és vannak, akik szerint ez az időzítés biztosítja, hogy az Ossian-osok november végi, koncerttel összekötött és nemzetközinek aposztrofált találkozójának időpontjára a rajongók meg tudják tanulni az új számok szövegét. Jómagam Arany Jánosban látom a megoldást. A türelmes olvasók azt is megtudják, miért.

A kevesebb néha több

Amikor kezembe fogtam az albumot, kicsit elmerengtem, mit is várok tőle, illetve próbáltam helyére tenni a zenekarhoz fűződő kapcsolatomat. Kora tinédzserkorom Hungáriás (később Eddás) eltévelyedéseit követően egyre inkább kezdett meggyőződésemmé válni, hogy őseim között, a családfa egy vaskosabb ágán vasmunkásoknak, vagy még korábban patkoló kovácsoknak kellett elhelyezkedni. Kezdett öntudatára ébredni a bennem élő rocker. Ezért hát a harmadik hazai zenekar, amelynek valamennyi bakelit lemeze ott sorakozott a polcomon, a Pokolgép lett. A zenehallgatásom egyhangúságát akkoriban az Auróra (majd egyre inkább a Tankcsapda) és a Lord mellett az Ossian volt hivatott megtörni. Utóbbi zenekar csupán egy-egy szám erejéig. Szinte minden albumukon volt ugyanis egy, maximum két olyan szerzemény, amelyet nagyon szerettem, de ezek mellett arányaiban sok nóta volt számomra túlzottan egyforma, egysíkú.

Az albumaik részletes ismerete nélkül bármikor másodpercek alatt felismertem, ha az Ossian szólalt meg valahol, de a dalok korábban említett csekély hányadán kívül számaik ritkán tudtak 30 másodpercnél tovább magával ragadni. Sokszor addig tartott a varázs, amíg Paksi Endre hangját meg nem hallottam. Nem a hangszíne volt ilyen riasztó hatással rám. De a kevés kivételtől eltekintve a szövegeket valahogy nem tudtam magaménak érezni. Nem tartalmi problémáim voltak velük, sokkal inkább a szellem szabad szárnyalásának hiánya, és olykor a megfogalmazás erőltetettsége bántott. Ezen felül olykor a kliséken való felülemelkedést és a kidolgozottságot is hiányoltam belőlük. Önmagában nem tartom elítélendőnek, ha egy banda rendkívül termékeny. De az Ossiannal kapcsolatban óhatatlanul a ”kevesebb néha több” elv jut eszembe. Szívem szerint minden három tucat nótájukból válogatnék össze egy albumnyit és a ”reszlit” arra ítélném, hogy örökre eltemettessék a fiók mélyén.

Összességében az új Ossian album sem nem rosszabb, sem nem jobb, mint elődei. Jó iparosként egy stabil, kiszámítható színvonalat hoztak a srácok. Nem okoztak csalódást, igaz, katartikus élményt is hiába reméltem volna az új zenék hallgatásától. A korong egészét a szokásos módon, sokszorosan is átszövi az Ossian-os életérzés, a fogódzó pontok és a reménysugarak keresése, az álmok fontosságának hangsúlyozása egy elkorcsosult világ sötét korszakában. E ”közös nevező” mellett persze minden albumnak megvannak a maga sajátosságai; reagál a világ aktualitásaira, vagy éppen a szerzők hangulatára és pillanatnyi életérzésére. A mostani lemez, saját bevallásuk szerint is kicsit személyesebb lett a korábbiaknál, az önvizsgáló, ”befelé figyelő” gondolatok dominanciájával. Ami változatlan, az az egyszerű mondanivaló, a világos és tiszta, örök értékek Noé-bárkájának védelmezése a média által vezérelt mesterséges elhülyítés árjával szemben.

Aki Á-t hall, halljon B-t is

Most, ahogy ezeket leírtam, rádöbbentem, hogy milyen sok közös pont, áthallás van az Egyszer az életben és egy másik, alig egy hónappal később megjelent album között. Az első észlelt közös pont, hogy a ”másik” lemezen is található egy szám, amely az önvizsgálatra szólít fel. Van továbbá egy szerzemény, amely ugyanúgy egy zenekari életérzést énekel meg, mint a Csak egy Rockzenekar. Az Ossian azzal a reményteli üzenettel zárja az albumot, hogy Holnaptól minden más lesz. És itt már végképp nem kell a C.S.I. teljes arzenálját igénybe vennem, hogy felfedezzem a hasonlóságot a Tankcsapda Új nap vár című számával, amelynek refrénje így kezdődik: ”holnap rám új nap virrad, holnaptól minden más lesz”. De ezeken túl is még hosszasan sorolhatnám azokat a gondolatokat - a média szerepétől az érték-devalváción keresztül egészen az öntudat jelentőségéig - amik így vagy úgy, de mindkét lemezen megjelennek.

Nem szeretnék sem összeesküvés-elméletet gyártani, sem bárminemű összehasonlító elemzést végezni a két, jelentősen eltérő zenei világ, ”beszédstílus”, habitus között. Azt sem gondolom, hogy Paksi Endre és Lukács Laci közös sörözgetéseik éjszakáin álmodták meg a dalok szövegét. Csupán érdekességképpen jegyeztem meg az áthallások ritkán tapasztalható számosságát (amelyek nagy részére természetes magyarázatot ad, hogy ugyanazon környezeti paraméterek befolyása alatt született meg a két album).

Fényév távolság

Említettem korábban, hogy minden Ossian albumon meg tudom jelölni azt az egy-két számot, amely számomra fényév távolságra van a többi szerzeménytől. A mostani lemezen az egyik ilyen dal egy feldolgozás. A Padlás című musical betétdala, amelyet a legtöbben Kaszás Attila révén ismertünk és szerettünk meg. Ez a szám egyfelől tisztelgés a nagyszerű színész, a példamutatóan értékes ember és apa emlékének. Másrészt a Fényév távolság önmagában is életképes, szinte minden műfajban hibátlanul ”működik” és hangulatában, mondanivalójával tökéletesen illik az album egészéhez. Nem győztem elégszer meghallgatni. Végre éreztem azt a bizonyos borzongást, amit minden ismeretlen szám lejátszása előtt remél az ember.

A másik, a tucatból kiemelkedő szám Johannes Brahms 21 magyar tánca közül a legismertebb, legtöbbet játszott darab (V. Magyar tánc). Ez is egy sor műfaji átdolgozást megélt szerzemény (a jazztől a rockig). Megszólalt már nagyon sok hangszeren, a tangóharmonikától kezdve pánsípon át egészen a cimbalomig. Most Rubcsics Ricsi ujjgyakorlataként hallgathatjuk. Ez is egy elronthatatlan szerzemény, egyben minden hangszeren az azt megszólaltató zenész virtuozitásának bizonyítéka. Kőkeményen és meglehetősen ütősen szól. Ricsi is hozza a kötelezőt, bizonyítván, hogy képes eggyé válni a gitárjával. Ugyanakkor maga az átdolgozás nekem mégis kissé szürke. Nem mutat túl a tánc saját nagyszerűségén. Nem ad hozzá semmi újat. Így is jó, de annál nem több. Pedig lehetne.

A reszli

Azok a számok, amik nálam az ”elmegy” kategóriába kerültek, jórészt középtempójú és eléggé középszerű szerzemények. Némelyik tartalmaz ugyan egy-két jól eltalált riffet, de ezek számossága elmarad a várttól és a kívánatostól. Várhatóan a pörgősebb Vadászik a vér lesz a november 28-i lemezbemutató koncert egyik slágere. Sokan fogják már skandálni a második hallásra megtanulható Külvárosi álmok és a Fegyver és töltény és a Mindenki egyért, egy mindenkiért című, kicsit egy kaptafára készült indulókat is. A gyertyák meggyújtásáról pedig minden bizonnyal a lemez címadó balladája - a Nemzeti dal Ossian módra történő újragondolása - fog gondoskodni.

Lehet, most azt modják néhányan, nem vagyok elég toleráns, de a tolerancia szót szerintem nem lehet megénekelni. Nincs az a (zenei) környezet, amiben nem lenne teljességgel test-idegen. Nálam kiverte a biztosítékot, de nem kizárólagos okozója volt annak, hogy a Kiáltunk az égre számot az ígéretes kezdet ellenére gyorsan kilistáztam. Hasolnóan izgalmasan kezdődik az A játék neve (nálam a bőgő és a dob mindig is beindított valamit, ráadásul itt a gitár is nagyszerűen reflektál az első taktusokra), de a katarzis valahogy itt is elmarad. Ezzel együtt ez a furcsa ”love song” megmarad a jó kis headbang-elős nóta szintjén. A Holnaptól minden más című dallal viszont megintcsak nem tudtam mit kezdeni. Különösen a vélt üzenetét figyelembe véve tűnik tempótlannak és súlytalannak. Ahhoz kevés, hogy felrázzon, ahhoz sok, hogy maga alá temessen.

2 in 1

A kiadvány értékét jelentősen növeli a részét képező DVD, amelyen az elmúlt tíz év talán legnépszerűbb Ossian dalaiból készült válogatást találunk. Jellegénél fogva ez lényegesen erősebb anyag, pont azt valósítja meg, amit - mint említettem - magam is tennék az Ossian szerzeményekkel. Szelektál. És jól teszi. Minden szempontból. Alapként 17 ”gyári” videót láthatunk a korongon. 7 koncertfelvétel mellett 10 hagyományos klip kapott helyett a kollekcióban (jellemző módon ezek fele fekete-fehér). A bónusz bónuszaként - a teljesség jegyében - 7 további meglepetést találunk a korongon.
 
Ezek némelyike bootleg (nem hivatalos koncert- illetve próbatermi felvétel), de találhatunk videomegosztó portálról származó anyagokat is. A szívemnek legkedvesebb ezek közül a Hosszú álom. Ez egy „házilag” készített videó, amellyel Kaszás Attilának állítanak emléket. Ez a szívbe markoló anyag ihlette a csapatot a Fényév távolság feldolgozásának elkészítésére. Nagyon kemény rockernek kell lenni ahhoz, hogy könnyek nélkül megállja az ember a megtekintését. Én nem vagyok az...

Mindent egybevetve azt kell mondanom, egyszer az életben előfordulhat, hogy egy Ossian album valamennyi szerzeményével maradandó élményt fog nyújtani. EZ még nem AZ a lemez. De néhány nótája tovább gazdagítja a szubjektív „best of” gyűjteményemet, amely lassan már kitesz egy koncertnyi anyagot. Valamelyest magamévá tudom tehát tenni Arany János felkiáltását, Ősszel című verséből: „Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel”.

- Balázs András -

[2009.11.25.]