Sokkoló volt! Laibach-koncert a PeCsában

A sokakat megbotránkoztató (és talán még többeket vonzó) szlovén avantgárd zenei csoport élőben is olyan sokkoló, mint albumaikon és klipjeikben.

Az énekes Milan Frasnak tényleg a föld alól jön a hangja, és valószínűleg tényleg hozzánőtt a fejéhez a légiós sapka az Opus Dei album (1987) óta… Amilyen – szó szerint – félelmetes komolysággal és meggyőződéssel közvetítik gondolataikat, legalább akkora hitetlenkedést is ki tudnak váltani hallgatóságukból.

Az indusztriális-militáns-neoklasszikus zene nagyjai szabvány másfél órás koncerttel tarolták le a nem túl nagyszámú, és eléggé lagymatag közönséget. Eleve kínos volt, hogy a 20 órára kiírt koncertre sokaknak valahogy nem akaródzott bemenni, s inkább az előtérben ücsörögtek, álldogáltak. Húsz perccel később aztán, Mina Špiler vokalista-szintetizátoros hölgy megafonba harsogása megtette hatását, és szellősen, de a keverőpultig feltöltődött a PeCsa.

Az első néhány szám végét a frontember énekesnek meghajlással kellett jeleznie, mire a nagyérdemű kapcsolt, hogy lehet tetszést nyilvánítani… Fémes zörejek, ipari zajok futurisztikus hangokkal keveredtek, a bandatagokat nem szemből, hanem hátulról világították meg, hideg-kék fénnyel. Aztán háborús robajok, idegborzoló sikolyok, disszonáns, ereszkedő zongoradallamok, mindezekhez alapütemnek géppuskaropogás. A hallható élményhez tökéletesen illeszkedő vizuális kiegészítést nemcsak a dupla kivetítőn sorjázó képek és szavak, hanem az együttes tagjainak rezzenéstelen, szigorú arckifejezése és (náci) egyenruhára emlékeztető öltözéke is biztosította.

Újabb megbotránkoztató-arcpirító mozzanatként a Brat moj (Bátyám) című számukhoz egy orális kielégítés képsorait használták illusztrációnak; majd az ugyanebben az érában (’80-as évek közepe) született Krvava Gruda – Plodna Zemlja (Véres talaj – termékeny föld) hideglelős női kórusrészei és súlyos, pontos üteme hasították a termet.

A lassan harminc éve működő Laibach többször készített már átdolgozásokat. Kellemes, ismert pop-, rockszámokat változtattak át propagandisztikus, menetelős, kőkemény militáns zenévé – tették ezt többek között a Queen One Visionjével, ami a németre fordított szöveggel kimondottan fasiszta felhangot kapott. Másik hírhedt átértelmezésük az Opus együttes Live is Life című slágere, ami pedig wagneri indulóvá alakult Laibach-hangszerelésben. 2006-os, Volk című albumukon nemzeti himnuszokat szemeltek ki átírásra, s mostani koncertjükön erről az amerikai, az angol, a francia és a török hangzott el, nem kicsit kiforgatva, iróniával tűzdelve. Utóbbi kettő különösen hatásos, megnyerő volt, érezhetően közelgett a buli csúcspontja…

… Ez pedig mi más is lehetett volna, mint a Laibachot talán legjobban jellemző Tanz mit Laibach című számuk (ami egyébként egy német gyermekdal alapjain nyugszik). Erre tényleg mindenki megmozdult, a belsőt rázó lüktetés után igazi, nagy tapsot kapott a banda. A hallgatóság lelkesedése a következő számra (Alle gegen alle) is kitartott, majd a Du bist unser után vége lett a játéknak (Das Spiel ist aus). A kemény mag rajongását leszámítva nem volt túl nagy a visszatapsolás, így ráadásnak egy szám, a God is God jutott.

A Laibach a világ egyik legrejtelmesebb bandája, ellentmondások kísérik végig pályafutásukat. Militáris kinézetük és zenéjük miatt mondták már őket kommunistáknak és náciknak is, de voltak és vannak, akik átlátnak a külsőségeken, és megértik ennek az együttesnek az álláspontját. A totalitárius rendszerek ál-éltetésével éppen azok kigúnyolása a szándékuk, s ezt ismert kijelentésük („annyira vagyunk fasiszták, amennyire Hitler festő volt”) támasztja alá a legjobban. Kettősségüknek pont az a titka, hogy koncertjeik a szó szoros és cinikus értelmében is félelmetesek.

- Fejes Anna -

[2009.12.23.]