Slamo - Álmodtam egy világot magamnak

Tehetsége, kreativitása már az úgynevezett „Bakancsos Eddában” megmutatkozott. Dalai alapjaiban határozták meg a miskolci rockcsapat stílusát, máig a koncertek kihagyhatatlan darabjai. Bár későbbiekben a NO zenekarral is letette névjegyét, a kezdeti sikereket már nem tudta megismételni. A törékeny lelkületű művészember, aki a zeneszerzésen kívül elképesztő beleérzéssel és technikával kezeli a szólógitárt, nehezen viseli a rockélettel járó megpróbáltatásokat. Slamovits István, „A” Slamo, nemrég tért haza külföldről, hogy újra nekivágjon a világot jelentő deszkáknak.

- Lelkis ember vagy?
- Lelkis és különc. Legalábbis így tartják, akik jobban ismernek. Ezen kívül nehezen idomítható vagyok (nevet).

- Ezek szerint lelki sérüléseidnek „köszönhető”, hogy zenekari kudarcélményeidet két ízben is hosszabb időtartamú külföldi tartózkodással próbáltad feloldani? A NO együttes első 1997-es, majd a második 2007-ben történt feloszlására gondolok.
- Az előbb említett „lelkis alkat” – mivel sajnos az vagyok – legtöbbször a vesztébe hajtja az embert. Ilyenkor nem a józanész dönt, sokkal inkább az érzelmek. Ezek az érzelmek olyan árkokat képesek az ember szívébe ásni, hogy nem tud tőle kiegyenesedni. Voltak időszakok, mikor az életemben lévő üresjáratok miatt szögre akasztottam a gitárt. Nem biztos, hogy mindig a legjobb megoldásokat választottam azzal, hogy hallgattam, vagy elutaztam az országból. A velem történt események erősen visszhangoztak bennem, nem múltak el nyomtalanul. Legfeljebb hallgattam. Attól függetlenül, hogy befogtam a szám, nem beszéltem a dolgokról, a homokóra pergett, mindig újra és újra átéltem a dolgokat. 

- Megtaláltad a gyógyírt odakint?
- Az igazi gyógyírt nem találtam meg, ezért mélyen hallgattam. Kint nem beszéltünk a zenéről. Egy kicsit gyógyított a nap, gyógyított a fény, gyógyított a tenger. Ezek sokat jelentettek akkor. A régi bölcsek is megmondták: „Bárhová is viszed magad, az ég is kancsalul tud festeni; ugyanúgy Amerikában, mint bárhol másutt a világban”.

- Mivel foglalkoztál külföldön?
- Az év tizenkét hónapjában nyitva tartó strandon dolgoztam, egy gazdag, francia, zárt világban. A virágok, a növények, a víz és a medence körüli munkákat végeztem. Feleségem és három fiúgyermekem van, akikről gondoskodnom kellett, és kell továbbra is.  

- Úgy tűnik, hogy jól ment a sorod. Mégis, mi késztetett a hazatérésre?
- Kint is lehet létezni, bizonyos helyzetekben még jobban is, mint itthon. Úgy érzem, mintha a Sors hozott volna haza; ezek szerint, nem tudok Magyarországon kívül élni.

- Hiányzott a zene?
- Hiányzott a zene. Bár az első időben nem vittem gitárt magammal, pontosan a megélt kudarcok miatt, de a végén vettem egyet. Igaz, klasszikus gitárt, és nem magamnak, hanem a legnagyobb fiamnak, a születésnapjára. Szégyelltem is, hogy mindig az én kezemben látják a hangszert (nevet). Ez már az utolsó hónapokban történt, mielőtt a Sors, az életem hazahozott. Nem bántam meg. Úgy látszik, hogy van még dolgom itthon!

- Kutakodjunk egy kicsit a múltban! Az Eddában töltött hat éved egyértelmű sikertörténet. A zenekar akkori feloszlását mindenki a saját szája íze szerint magyarázta. Te hogyan látod: sok volt a dudás abban a bizonyos csárdában?
- Az élet úgy hozta - anélkül, hogy erre bárki kinevezett volna -, hogy én voltam a zenei-, ill. próbavezető. Az első két sikeres lemez berobbanása után olyan tervem volt, hogy térjünk vissza a zenei gyökerekhez. Készítettem egy progresszív anyagot, ami ma is megvan kazettán. Ebből mindössze egy szám került fel az 1988-as Pataky-Slamovits albumra, a Királyok és szolgák című. Ha a stílusát akarnánk elemezni, azt mondanám, hogy nagyon súlyos, zúzós rockzene, progresszív elemekkel. Nehezen emészthető muzsika volt, a koncertek bizonysága szerint is. Mikor ebből az anyagból egyet-kettőt bejátszottunk, a közönség meglehetős értetlenséggel fogadta. Ezzel együtt nem könyveltem el kudarcnak; mi már belekóstoltunk a sikerbe. Ugyanakkor megéreztem azt a fenyegető veszélyt, hogy könnyen üzleti vállalkozássá silányulhatunk. Az elért pozícióból megtehettük volna, hogy visszavonulunk és – a későbbi nemzedékre is gondolva – ráállunk a nehezebb pályára. Nem rögtön beérő termésről volt szó, de később meghozta volna a gyümölcsét. Attila, mint énekes, menedzser és szervező, ezt az elképzelést nem támogatta. Ma is úgy érzem, hogy ez, az értékeket közvetítő út lett volna a jobb.

- Mindezt a NO együttessel sem tudtad megvalósítani? Annak ellenére, hogy ez a formáció nagyszerű zenészekből állt össze, hagyott is lenyomatot maga után, mégsem követhette az Edda szárnyalását. Miben látod ennek okát?
- Szatai Gabi kissé bonós (Bono – a U2 frontembere – a szerk.) személyiségétől - rendkívüli hangadottsága ellenére - a progresszívebb, mélyebb, férfiasabb, markánsabb dolgok távol álltak. Olyan dalokat készítettem számára, amelyek az ő szájából hitelesnek hangzottak. Az is problémát jelentett, hogy - pont az énekes említett adottságai miatt - a régi örökségemet nem tudtuk a műsorba építeni. A régi örökséget pedig az Edda első korszakának dalai jelentették, így mindig, mindent újra kellett kezdeni. A NO, Gabi orgánumára építve, teljesen más hangzást hozott, amit el is találtunk. Olyan dalok maradtak fönn, mint a Folyó, a Hallottalak sírni, vagy a sokkal progresszívebb Titkos napló. Ez utóbbi a közönségnek nem is igazán jött le, viszont fontos, hogy egy zenekar mit közvetít. Nem mondom, hogy ezt maradéktalanul beváltottam, de részemről volt egyfajta igyekezet ebbe az irányba.  Ehhez olyan társakra volt szükségem, akik felemelik azt az embert, aki a malomkövet cipeli.

- Milyen tervekkel érkeztél haza, mihez kezdesz most?
- Szinte pillanatok alatt alakult meg egy miskolci zenekar, egy hónapja tartanak a próbák. Javarészt fiatalokból áll a csapat. Két énekessel dolgozunk, egyik az ős-Eddás Darázs István, akivel negyven éves barátság fűz össze, a másik a jóval fiatalabb Hócza József. Gajdán Szabolcs billentyűzik, Fukk Attila neve ismerős lehet a zenerajongóknak; már a NO együttesben is basszusozott, legutóbb az Iconban bukkant fel. A ritmusszekció másik tagja, Földes Gábor dobos. Úgy érzem, hogy ehhez most megfelelő társakra akadtam. Nem másznak belém, a viselkedési mintát én adom. Itt nemcsak arról van szó, hogy együtt le tudjunk játszani egy bármilyen nehéz nótát. Sokkal többről. Arra vágyom, hogy ugyanúgy lobogjon a tűz, mint harminc évvel ezelőtt, és ha valaki netán bejön a próbaterembe, felkapja a fejét: mi történik itt? Egy lefogott akkord, vagy harmónia, egy leütött ritmus, egy kiénekelt hang - felemel. Fantasztikus érzés, amit ezekben a dalokban szeretnék elültetni! Nagyon fontos, hogy ez a plusz, ez az erő, amit máshol nem hallasz, ez legyen ott! Minden próbán azon munkálkodom, hogy lehetne még jobban felrobbantani azt a dalt? Még mindig elhiszem, hogy egy hitelesen előadott, hiteles dallal szét lehet rúgni ezt a k*va világot! Az elhatározás bennem van, csak sokszor önmagamnak is akadálya vagyok. A Miskolc-Budapest távolság is akadály – mindig is az volt. De ott születtem, oda köt minden. Minek olyan helyen élni, ahová nem fűz semmi? Ezt már megtapasztaltam, ezért is jöttem haza.

- Mondjuk ki: Honvágy…
- … Igen. Magamnak sem mondtam ki ezt a szót, de… Igen! Honvágy. Hiszen ott, Miskolcon nőtt ki a kis Slamo.

Akkor: Isten hozott kis Slamo!
- Hegedűs István -

[2010.01.05.]