Szédületes tempó és virtuozitás a Stratovarius koncerten - fotókkal

Az utóbbi években meglehetősen hányatott sorsú finn Stratovarius zenekar immár eddigi fő dalszerző-gitárosa nélkül mutatta meg a magyar közönségnek is, hogy azért ott vannak még a szimfonikus power metal színtéren.

A hangulat megalapozásához az első zenekar az öttagú, ciprusi Winter’s Verge volt. A 2004 októberében alakult együttes a power, epic és progresszív stílus jegyeit ötvözve alakította ki saját hangzását. Elsöprő lendülettel kezdték meg az estét, a tapsoltatás, éljeneztetés talán kicsit sok is volt, igaz, tényleg jó húzónótákat válogattak össze a mintegy félórás repertoárjukba. Korábbi albumukról az Eternal Damnation és a To You I Sail Tonight szólalt meg, de új, most januárban megjelenő korongjukról is volt ízelítő (The Captain’s Log, Dark Entries). Származásukhoz méltóan igazi hajózós, kalózos hangulatú számaikat is megcsillantották. Énekesük kellemes (és hallhatóan nagyon jól képzett) hangú, számaik elég könnyen befogadhatóak, így az aránylag nagy taps sem maradt el.

Mintegy húszpercnyi színpadalakítás és némi hangolás után robbant be a szemtelenül fiatalnak kinéző (de egyébként húsz év körüliekből álló) finn Tracedawn. Feltartóztathatatlanul nekiálltak aprítani: gyilkos tempójú dob, gitár, basszus, hörgésből hirtelen lágy ének billentyűvel – tehát melodikus death metal. Hm. Először megmosolyogtató látvány volt a kölyökképű csapat elszántsága és rettentő komolysága, de aztán nyilvánvalóvá tették, hogy igencsak értenek a hangszereikhez.

Basszgitárosuk mini-szólója is meggyőző volt, de dobosuknak sem jelentett gondot játék (?!) közben trükközni az ütőkkel. Valójában mindannyian elképesztően technikásak. Emellett a számaik jól összerakottak (engem leginkább az In Love with Insanity és a Without Walls fogott meg), szóval minden megvan bennük, hogy befussanak, egyszer még komolyan kell majd venni őket. (Már ha a banda egósabbik felének sikerül leszoknia arról, hogy folyamatosan a középpontban akarjon lenni… mivel ugye több dudás egy csárdában…)

Stratovarius képekben - klikk a fotóra

Ismét szünet következett, s a húszperces hangolás alatt az egyik vicces kedvű technikustól még az Addams Family csettintős főcímdalát is hallhattuk dobra és cinre értelmezve… Aztán még tíz perc hangulatfokozó várakoztatás, majd elsötétült a nézőtér.

Igen lelkes éljenzés és taps közepette felcsendült az ismert női vokál a Destiny album címadó dalából, majd a bejátszás végére beviharzott a Stratovarius legénysége, hogy felpörgessék „egy kicsit” a sebességet. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a bandára jellemző, könnyűnek nem nevezhető énekszólamok közben sajnos összeszorított fogakkal kellett izgulni, hogy sikerül-e Timo Kotipelto énekesnek úgy előadnia azokat, ahogy a stúdiófelvételekkor is.

A biztonságos utat választva (mielőtt az új album néhány számára került volna a sor) még pár klasszikus Strato-szám hangzott el. A Hunting High and Low refrénjét már a közönség is zengte, a hangulatot pedig csak fokozta a szép, magyaros kiejtéssel elhangzó „Jó estét, Budapest!” és „Köszönöm!”. A következő szám (Speed of Light) előtt új gitárosuk, Matias Kupiainen került bemutatásra – illetve bemutatkozott ő magától is, egy eszelős húrnyűvéssel. Átkötve folytatták a The Kiss of Judas-szal, ami után már igencsak költői kérdés volt (ismét magyarul) a „Hogy vagytok?”.

Ha esetleg valaki nem tudta volna, Kotipelto elmondta, hogy a színpad hátterében is látható méretes vásznon új albumuk, a Polaris borítója van, és „aki megfestette, az egy magyar fickó”. Így már következhetett is a szóban forgó korong egyik legjobb száma, a Deep Unknown. Nagy kár, hogy élőben a kritikus énekrészek kínos mértékben eltértek a várttól…

A gondosan felépített koncertprogram közepére került még két „új szám” bevezetése – Winter Skies, Forever Is Today – melyek közül az előbbi varázslatos és gyakorlatilag tökéletes hangzásával az este fénypontjának bizonyult. Közéjük tűzdelve egy-egy már jól bevált nóta (A Million Light Years Away, Phoenix), valamint Jens Johansson billentyű-, illetve Lauri Porra basszus- és Kupiainen gitárszólói tették meg hatásukat.

A koncert látszólagos végét a Paradise és az Eagleheart című két nagy közönségkedvenc jelentette, majd következett a ráadás. Elsőként a Forever, majd – megtiszteltetés! – ebben a felállásban először a magyar közönség füle hallatára az S. O. S., végül az elmaradhatatlan Black Diamond. Zárásként, a finn-magyar nyelvrokonságra hivatkozva még megtanították a publikumot finnül négyig számolni – olyan buzdításokkal, mint „ezt még Ausztriában is meg tudják csinálni”, vagy „gyerünk, a magyaroknak hangosabban kell, mint a szófiaiaknak” (ahol két nappal korábban koncerteztek). Talán sokaknak megmaradt így az „ü, ká, ko, né”.

Kissé talán rövid (pontosan másfél órás), de annál lendületesebb, zeneileg elképesztő koncertet adott ismét a power metal finn nagysága. S mivel – ahogy azt egyértelműen kifejezésre juttatták – szeretnek nálunk játszani, reméljük, nem kell sokat várnunk visszatérésükre.

- Fejes Anna -
Fotó: Réti Zsolt 

[2010.01.31.]